Egy nagyon furcsa nap összegzése

A tegnapi napunkat leginkább úgy jellemezhetném: szürreális.
Délelőtt a Julie és Julia című filmet néztem n+1-edszer, hátha sikerül ellesnem a titkot, hogyan lehet valaki sikeres – amikor e-mailen és telefonon is megkerestek a bloggal kapcsolatban. Tulajdonképpen üzleti tárgyalásokat folytattam, ami így nagyon hivatalosan hangzik, valójában annyit takar, hogy hirdetések felbukkanása várható ilyen-olyan formában. Tudom, sokan utáljátok a reklámokat, teljesen megértem – azonban a megélhetésünk miatt egyszerűen nem tehetem, hogy eltekintek ezektől a lehetőségektől. Remélem, nem szegi majd a kedveteket, és továbbra is olvasni fogtok. De persze, ez még a jövő zenéje.
Délután a már emlegetett Pánczél Pityu temetésén vettem részt, ami megint csak nem tartozott a szokványos kategóriába; azt hiszem, viszonylag ritkán fordulhat elő, hogy a ravatalnál Jimmy Hendrix és P. Mobil szól, a sírnál Kispál és a Borz, közé pedig – Pityu lányának megindító megemlékezése után – egy katolikus szertartás van beékelve. A papot hallgatva, bevallom, időnként felcsúszott a szemöldököm. Nevezhetjük szakmai ártalomnak, mindig próbálom értelmezni a hallottakat; például, amikor ilyesmit mondott, hogy „és most visszaadjuk István testvérünk lelkét teremtőjének” – az merült fel bennem, hogy hát eddig hol volt a lelke, mármint az elmúlt két hétben? A papnál? És valahányszor rázendített a mellette álló énekes a – gondolom – ilyenkor szokásos gyászénekekre, hát, egészen komikussá változtatta a helyzetet, ha szabad ilyet mondanom. Mindenesetre volt néhány pillanat, amikor a meglepettségtől pár másodpercre meg is feledkeztem arról, hol vagyok. És mégis, a végén azt kellett megállapítanom, igen, ilyen volt ez a Pityu. Jól megfért benne a népművészet és a modern alkotások iránti rajongás, a mitológia és a keresztény tanítások iránti érdeklődés; amolyan szintetizáló ember volt – ahogy ez el is hangzott a már említett beszédben -, és ilyen volt ez a temetés is.
Aztán hazaérve mintha visszatért volna az élet a rendes kerékvágásba; ám nyolc órakor, mintegy varázsütésre Bencének olyan erős hasfájása támadt, hogy déjá vu érzésem lett, és fél tízkor az ügyeleten, fél órával később a kórházban kötöttünk ki. Vakbélgyanúval. Éreztem én, hogy ez nem ugyanaz, mint ami Zsófival volt szeptemberben, de egy váratlan műtéten már átestünk, és akkor sem gondoltam… Tény, hogy a gyereknek annyira fájt a hasa, hogy görnyedve járt, és össze akart esni.
A lényeg az, hogy éjfélkor némi “szél” kíséretében a rettenetes hasfájás távozott, és az ifjú ma reggel így festett kórházi ágyában:

Én pedig alig vártam, hogy kiengedjenek bennünket.
Nem így képzeltem az utolsó tanítási napot. Neki akartam futni a nyári szünetnek egy egész délelőttös lazulással, kávézással, láblógatással, most erre tessék, itt van a nyakamon máris, kitört a vakáció.
Persze, ha belegondolok, alakulhatott volna sokkal rosszabbul ez az egész történet. Úgyhogy egy szavam sincs, örülök, hogy újra itthon vagyok.

Ti mivel kötitek le gyermekeitek lankadatlan energiáját nyáron?

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)