Ovis évzáró, könnyek, bonbonok

Hát ez is megvolt. Úgy érzem magam, mintha a Himaláját, na jó, a Kékest másztam volna meg, és most abban a mámoros állapotban leledzem, hogy “meg tudtam csinálni!” Az ovis évzáróról van szó. Zsófink, és vele egész klánunk elballagott az óvodából, ahova, utánaszámoltam, nem is tíz, hanem tizenegy  éve jártunk nap mint nap. Amint arról nemrég írtam, a négy gyerek ugyanabba a csoportba, ugyanahhoz az óvónőpároshoz és dadushoz járt, törzsgárdatagok voltunk mi már ott, sok mindennek voltunk tanúi egymás életében. Éppen ezért olyan ajándékot szerettem volna adni mindannyiuknak, ami teljesen személyes, nem egy újabb váza a szekrény tetején. Azt találtam ki, hogy összeállítunk egy kis albumot az elmúlt tizenegy év fényképeiből, odaadjuk mindegyiküknek keretben azt a fotót, amit a kerti partin készítettem, és mellé még gyártunk bonbont, amit valami szép dobozba csomagolunk. Mint mindig, persze most is mindent az utolsó pillanatra hagytam. Egyedül a keretbe szánt fotókat sikerült időben megrendelnem, hétfőn meg is voltak. Még vadiúj kereteket is találtam hozzájuk itthon. Az albumhoz pénteken beszkenneltem cirka harmincöt képet, amit kettesével-hármasával helyeztem el egy-egy A/4-es lapon. Például így:

A lapokat kinyomtattattam egy kis reklámgrafikai cégnél (mivel túl sok volt, hiszen három példányban kellett mind), és hétfőn, vagyis tegnap hazahoztam a gyerekeknek, hogy rajzoljanak a képek mellé mindenféle kedves-színes ábrát. Lepkét, fagyit, virágot, ami eszükbe jut. Persze, tegnap estefelé álltak csak neki, és összesen 42 oldal várt rájuk, evidens, hogy nem végeztek. Nórival ketten írtunk a fotók mellé kis szövegeket, de a rajzolás ma reggelre maradt – ugyanis még délelőtt vissza kellett vinnem a lapokat, hogy legyen idő laminálni, lefűzni, hogy ne csak jópofa, de tartós is legyen az ajándék. Reggel a gyerekek felkeltek, nyomás rajzolni, mondtam, addig nem mentek iskolába, amíg ez nincs kész; és mit mondott erre a két nagyobb? Ők pedig szeretnének… Phhhfffbbbzzz….

Na mindegy, Nóri azért gyorsan előrajzolt néhány ábrát, amit aztán Zsófi és Bence lelkesen színezett ki délelőtt negyed tízig. Ekkor utóbbit – sűrű elnézéstkérések közepette – iskolába, előbbit az oviba vittem, a lapokat meg beadtam laminálásra. Ez már sínen volt. A bonbonokat tegnap este készítettük el. Régebbi olvasóim talán emlékeznek még rá, hogy jártam karácsony előtt… Bár aztán Mikuláskor már sikerültek a bonbonjaim, a korábbi fiaskó emléke élénken élt bennem. Persze, magabiztosabb voltam a Sajtkukac Niktől kapott igazi forma birtokában, ám igazából csak akkor nyugodtam meg, amikor egészben kiszedtem az összes kis csokidesszertet a szilikonból. Legkönnyebben a szív alakú, Spar-ban vett jégkockaformából jöttek ki, egyébként…

Amit felhasználtam: 2 és fél tábla 60%-os étcsoki összesen kb. 1,5 dl tejszín kókuszreszelék

Bevallom, nem emlékszem pontosan, mennyi csoki ment kívülre – talán a fele. Mindkét formát kétszer kentem ki olvasztott csokival (kikenés-dermesztés-kikenés-dermesztés).

A kerek formájúakat azonos mennyiségű tejszín és étcsoki összeolvasztásából nyert ganache-sal töltöttem meg, a szív alakúakat ugyanezzel, csak kókuszreszelékkel kiegészítve. Korábbi tapasztalataimból tudtam, de kezdő bonbongyártóknak hasznos infó lehet, hogy a formákat nem töltjük tele, csak kb. 3/4 részig.

Mert a tetejét – ami ugyebár az alja lesz – be kell fednünk még a maradék olvasztott csokival. Miután ezt megtettem, ismét a hűtőbe küldtem mindkét formát, majd nagyjából két óra múlva sikeresen kiszedtem az összes bonbont a szilikonból. Már csak csomagolni kellett őket, amire ma délután került sor.

Ma délután fél négyre minden együtt volt: az albumok, a bonbonok, a képek a keretben, a virágok. Közben jártunk a fogorvosnál, voltam fodrásznál, patakokban folyt rólam a víz, és bár tudtam, hogy négy előtt tíz perccel az oviba kell érni, valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve még gyorsan leborotváltam a hónaljamat, aztán olyan felsőt vettem, amiben e műveletnek semmilyen jelentősége sem lett. Kiborítottam egy teljes bögre kávét, és közben éreztem, hiába edzettem magam az ajándékátadás gondolatával már két hete, zokogni fogok úgyis. Háromnegyed négy volt már, és ekkor kezdték el keresni rajtam a többiek a kocsikulcsot. Én mentem vele utoljára. Próbáltam visszaemlékezni, hova is tehettem, minden lehetséges helyre benéztem, sehol semmi. Kiderült, hogy életemben először a kocsiban hagytam, bent a gyújtáskapcsolóban, az autó meg nyitva volt, miközben a gyerekek és Apa mellette ácsorogtak az ajándékokat szorongatva, én pedig a lakásban kotorásztam. Négy óra előtt két perccel azért odaértünk. Hát mit mondjak, könnyeztem az elejétől kezdve, halkan, de igen látványosan, ugyanis ha sírok, először meglehetősen elvörösödik az arcom, ráadásul nem tudok beszélni… De persze a műsor alatt azt nem is kellett.

Aztán elérkezett az ajándékátadás ideje; az első óvónőnél omlottam össze. Utána már könnyebb volt, mire a dadushoz értünk, rá már mosolyogni is tudtam. És az benne a legjobb, hogy a nagy elköszönés után holnap megyünk oviba, mintha mi sem történt volna. Még három napig; aztán búcsúzkodhatunk megint…

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)