Tegnap megígértem, hogy írok arról, hogyan javíthatjuk az önértékelésünket. Mert van pár dolog, amit az ember saját maga is megtehet ezért, nem kell egyből pszichológushoz rohanni. Sok esetben elég, vagy legalábbis elindítja a pozitív folyamatot, ha változtatunk a hozzáállásunkon. Íme, néhány fontos pont:
1. Adjunk magunkra!
Négy gyerekem, van, az életem körülbelül kilenc éve úgy telt el, hogy vagy terhes voltam, vagy szoptattam, de legalábbis kisgyerek(ek) után futkostam. Ezt csak azért mondom, mert tisztában vagyok vele, milyen fizikai, szellemi, lelki terheket ró ez egy anyára, aki ugyanakkor nő is, feleség is, akivel szemben vannak más elvárások, nemcsak az, hogy a gyermekei szükségleteit kielégítse. Rá kell szánni az időt, a pénzt, és el kell menni fodrászhoz, kozmetikushoz. Szintén nagyon fontos, hogy mindig rendesen felöltözzünk, még akkor is, ha csak a sarki kisboltba ugrunk át. Amikor az utolsó gyerek is megszületett, különösen elkezdtem figyelni erre; el akartam kerülni, hogy azért nézzék el nekem, hogy csapzott vagyok és lompos, mert négy gyerekem van. Azt is tapasztaltam, hogy a sikeres fogyókúra, az, hogy újra beleférek a régi ruháimba, micsoda doppingszer. Egy új ruha meg egyenesen csodákat tesz. Itt a tavasz, a megújulás ideje, a rengeteg friss zöldség, hamarosan gyümölcs, sokkal könnyebben mennek le a kilók, ha ezekből válogathatunk. Annyira jólesnek a dicséretek…
2. Olvassunk rendszeresen sikeres emberektől és sikeres emberekről.
Mások történeteiből sokat tanulhatunk. De nemcsak az önéletrajzi könyvekkel vagyok így; a legutóbbi nagyon-nagyon inspiráló élményem a Julie és Julia c. film volt.
3. Mosoly és hála.
Néhány évvel ezelőtt elég nehéz időszakon mentem keresztül. A férjem korábban jól menő vállalkozása szinte teljesen leállt, az országban a vállalkozókat egyre inkább ellehetetlenítő sok hülye rendelet, szabályozás miatt folyton a külföldre költözés gondolata járt a fejünkben. Rengeteget beszélgettünk arról, melyik országban lenne érdemes megpróbálnunk, hiszen több olyan alternatíva is mutatkozott, ahol, ha csak a családtámogatásból kellett volna megélnünk, az sem lett volna lehetetlen. Persze, nem erre építettünk, csak az volt a döbbenetes, hogy van ilyen hely. Nos, ez a folytonos elvágyódás azt eredményezte, hogy rosszul éreztem magam a bőrömben, nem szerettem a városomat, ezt az országot, folyamatosan dühített, hogy úgy éreztem: a politikusok arra játszanak, hogy aki kicsit is tehetséges, és nem simul bele ebbe az őrült rendszerbe, ahol adó címén lassan mindenét elveszik, az menjen külföldre. Aztán egyszer csak időnként ájulásszerű érzés tört rám teljesen hirtelen; előfordult, hogy éppen boltban voltam, és azt éreztem, hogy ha nem jutok ki gyorsan, itt esem össze a sorok között. Beszélgettem erről valakivel, és ő arra hívta fel a figyelmemet, hogy tulajdonképpen a pánikbetegség tüneteit produkálom.
Ez megdöbbentett. Egyúttal arra is késztetett, hogy valamit változtassak. Simone Weil sokat idézett mondata szíven ütött: “Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Lehet dolgozni azon, hogy szeressük a környezetünket. Elkezdtem a jó oldalát, a szépségeit keresni ennek az országnak, a városomnak. Tudatosítottam magamban, hogy rengeteg dologért lehetek hálás: van egészségünk, négy szép gyerekünk, jó házasságunk, szép otthonunk, kényelmes autónk, ruháink, ételünk.
A másik pedig, hogy mosolyt erőltettem az arcomra. Azt vettem észre ugyanis, hogy a rengeteg belső vívódás kiült az arcomra, és egyszer, amikor megláttam magam a visszapillantó tükörben, elszörnyedtem. Mint valami gyomorbajos, úgy néztem ki. Szóval, mosolyogni kezdtem, bár eleinte igen nehezen ment, és szörnyen erőltetettnek gondoltam, de ha tükörben ellenőriztem, azt láttam: amit túlzott vigyornak éreztem, az volt a normális. Mosolyogva mentem az utcán, a szembejövők visszamosolyogtak, és szépen rászoktam. Megszerettem a városom, és már annak is örülök, hogy itt vagyunk otthon.
4. Segítsünk másokon!
Tapasztaltátok már azt a felemelő érzést, amikor valakinek a szükségét észrevettétek, és segítettetek rajta? Mint a tökéletes boldogság. Elégedettséggel tölti el az embert: megtettem, amit tehettem. Örömet okoztam másnak. Ezért is mondják, hogy jobb adni, mint kapni. Adás címén ne csak pénzre gondoljatok, van, akinek azzal teszünk jót, ha meghallgatjuk, van, akinek pontosan azok a ruhák jönnének jól, amelyek nekünk már amúgy sem kellenek. Az is lehet, ha a szomszédasszonynak felajánlod, hogy szívesen vigyázol a gyerekeire pár órát, sírni fog a meghatottságtól, mert pont erre vágyott: egy kis magányra.
A Biblia azt mondja, “adjatok, és nektek is adatik”. Örök elv ez, és nemcsak arra vonatkozik, hogy az adományozó pozitív érzelmi élményben részesül; magam is tapasztaltam számtalanszor, ha én figyelek másokra, mindig lesz valaki, aki figyel rám.
5. A társaság.
Meg kell válogatnunk a barátainkat. Aki elégedetlenkedő, zúgolódó, nyafogó emberek társaságában mozog, maga is az lesz. A gondolkodásmódunk, a viselkedésünk és a jellemvonásaink a környezetünkben levőkhöz igazodik. Igyekezzünk olyan személyek társaságát keresni, akik pozitív hatást gyakorolnak ránk.
6. Az önmagunkról való gondolkodás.
Ugyanúgy, ahogy a környezetünkről, magunkról is gondolkodjunk pozitívan. Ne mondogassuk, ha elrontunk valamit, hogy “hú, de hülye vagyok”, vagy hogy milyen ügyetlen, szerencsétlen, kétbalkezes… – inkább kezdjünk el olyasmiket ismételgetni, hogy nem baj, máskor sikerülni fog, akkor is ügyes vagyok, meg tudom csinálni, nem adom fel, van hozzá tehetségem. A siker belülről indul el kifelé.
7. Ne irigykedjünk másokra!
Az irigység nem előre visz, hanem visszahúz. Ha tudunk örülni mások sikereinek, az azt jelenti, hogy nem vagyunk irigyek rájuk, és inspirálni tudnak arra, hogy akár mi magunk is elérhetjük, amit ők. Gratuláljunk annak, aki valamilyen területen sikeres lett, kérdezzük meg, hogyan csinálta – sokat lehet tanulni az ilyen emberektől. (Lásd 2. pont)
8. Nézzünk mások szemébe!
Nagyon zavaró, amikor valaki folyton a földre, erre-arra nézeget, csak épp a vele beszélő szemébe nem. Ez is az alacsony önértékelés jele – de szintén fejleszthető. Tükör előtt is lehet gyakorolni, aztán a családtagokkal, ismerősökkel. Tudatosítsuk magunkban, hogy ne engedjük elkalandozni a tekintetünket.
1. Adjunk magunkra!
Négy gyerekem, van, az életem körülbelül kilenc éve úgy telt el, hogy vagy terhes voltam, vagy szoptattam, de legalábbis kisgyerek(ek) után futkostam. Ezt csak azért mondom, mert tisztában vagyok vele, milyen fizikai, szellemi, lelki terheket ró ez egy anyára, aki ugyanakkor nő is, feleség is, akivel szemben vannak más elvárások, nemcsak az, hogy a gyermekei szükségleteit kielégítse. Rá kell szánni az időt, a pénzt, és el kell menni fodrászhoz, kozmetikushoz. Szintén nagyon fontos, hogy mindig rendesen felöltözzünk, még akkor is, ha csak a sarki kisboltba ugrunk át. Amikor az utolsó gyerek is megszületett, különösen elkezdtem figyelni erre; el akartam kerülni, hogy azért nézzék el nekem, hogy csapzott vagyok és lompos, mert négy gyerekem van. Azt is tapasztaltam, hogy a sikeres fogyókúra, az, hogy újra beleférek a régi ruháimba, micsoda doppingszer. Egy új ruha meg egyenesen csodákat tesz. Itt a tavasz, a megújulás ideje, a rengeteg friss zöldség, hamarosan gyümölcs, sokkal könnyebben mennek le a kilók, ha ezekből válogathatunk. Annyira jólesnek a dicséretek…
2. Olvassunk rendszeresen sikeres emberektől és sikeres emberekről.
Mások történeteiből sokat tanulhatunk. De nemcsak az önéletrajzi könyvekkel vagyok így; a legutóbbi nagyon-nagyon inspiráló élményem a Julie és Julia c. film volt.
3. Mosoly és hála.
Néhány évvel ezelőtt elég nehéz időszakon mentem keresztül. A férjem korábban jól menő vállalkozása szinte teljesen leállt, az országban a vállalkozókat egyre inkább ellehetetlenítő sok hülye rendelet, szabályozás miatt folyton a külföldre költözés gondolata járt a fejünkben. Rengeteget beszélgettünk arról, melyik országban lenne érdemes megpróbálnunk, hiszen több olyan alternatíva is mutatkozott, ahol, ha csak a családtámogatásból kellett volna megélnünk, az sem lett volna lehetetlen. Persze, nem erre építettünk, csak az volt a döbbenetes, hogy van ilyen hely. Nos, ez a folytonos elvágyódás azt eredményezte, hogy rosszul éreztem magam a bőrömben, nem szerettem a városomat, ezt az országot, folyamatosan dühített, hogy úgy éreztem: a politikusok arra játszanak, hogy aki kicsit is tehetséges, és nem simul bele ebbe az őrült rendszerbe, ahol adó címén lassan mindenét elveszik, az menjen külföldre. Aztán egyszer csak időnként ájulásszerű érzés tört rám teljesen hirtelen; előfordult, hogy éppen boltban voltam, és azt éreztem, hogy ha nem jutok ki gyorsan, itt esem össze a sorok között. Beszélgettem erről valakivel, és ő arra hívta fel a figyelmemet, hogy tulajdonképpen a pánikbetegség tüneteit produkálom.
Ez megdöbbentett. Egyúttal arra is késztetett, hogy valamit változtassak. Simone Weil sokat idézett mondata szíven ütött: “Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Lehet dolgozni azon, hogy szeressük a környezetünket. Elkezdtem a jó oldalát, a szépségeit keresni ennek az országnak, a városomnak. Tudatosítottam magamban, hogy rengeteg dologért lehetek hálás: van egészségünk, négy szép gyerekünk, jó házasságunk, szép otthonunk, kényelmes autónk, ruháink, ételünk.
A másik pedig, hogy mosolyt erőltettem az arcomra. Azt vettem észre ugyanis, hogy a rengeteg belső vívódás kiült az arcomra, és egyszer, amikor megláttam magam a visszapillantó tükörben, elszörnyedtem. Mint valami gyomorbajos, úgy néztem ki. Szóval, mosolyogni kezdtem, bár eleinte igen nehezen ment, és szörnyen erőltetettnek gondoltam, de ha tükörben ellenőriztem, azt láttam: amit túlzott vigyornak éreztem, az volt a normális. Mosolyogva mentem az utcán, a szembejövők visszamosolyogtak, és szépen rászoktam. Megszerettem a városom, és már annak is örülök, hogy itt vagyunk otthon.
4. Segítsünk másokon!
Tapasztaltátok már azt a felemelő érzést, amikor valakinek a szükségét észrevettétek, és segítettetek rajta? Mint a tökéletes boldogság. Elégedettséggel tölti el az embert: megtettem, amit tehettem. Örömet okoztam másnak. Ezért is mondják, hogy jobb adni, mint kapni. Adás címén ne csak pénzre gondoljatok, van, akinek azzal teszünk jót, ha meghallgatjuk, van, akinek pontosan azok a ruhák jönnének jól, amelyek nekünk már amúgy sem kellenek. Az is lehet, ha a szomszédasszonynak felajánlod, hogy szívesen vigyázol a gyerekeire pár órát, sírni fog a meghatottságtól, mert pont erre vágyott: egy kis magányra.
A Biblia azt mondja, “adjatok, és nektek is adatik”. Örök elv ez, és nemcsak arra vonatkozik, hogy az adományozó pozitív érzelmi élményben részesül; magam is tapasztaltam számtalanszor, ha én figyelek másokra, mindig lesz valaki, aki figyel rám.
5. A társaság.
Meg kell válogatnunk a barátainkat. Aki elégedetlenkedő, zúgolódó, nyafogó emberek társaságában mozog, maga is az lesz. A gondolkodásmódunk, a viselkedésünk és a jellemvonásaink a környezetünkben levőkhöz igazodik. Igyekezzünk olyan személyek társaságát keresni, akik pozitív hatást gyakorolnak ránk.
6. Az önmagunkról való gondolkodás.
Ugyanúgy, ahogy a környezetünkről, magunkról is gondolkodjunk pozitívan. Ne mondogassuk, ha elrontunk valamit, hogy “hú, de hülye vagyok”, vagy hogy milyen ügyetlen, szerencsétlen, kétbalkezes… – inkább kezdjünk el olyasmiket ismételgetni, hogy nem baj, máskor sikerülni fog, akkor is ügyes vagyok, meg tudom csinálni, nem adom fel, van hozzá tehetségem. A siker belülről indul el kifelé.
7. Ne irigykedjünk másokra!
Az irigység nem előre visz, hanem visszahúz. Ha tudunk örülni mások sikereinek, az azt jelenti, hogy nem vagyunk irigyek rájuk, és inspirálni tudnak arra, hogy akár mi magunk is elérhetjük, amit ők. Gratuláljunk annak, aki valamilyen területen sikeres lett, kérdezzük meg, hogyan csinálta – sokat lehet tanulni az ilyen emberektől. (Lásd 2. pont)
8. Nézzünk mások szemébe!
Nagyon zavaró, amikor valaki folyton a földre, erre-arra nézeget, csak épp a vele beszélő szemébe nem. Ez is az alacsony önértékelés jele – de szintén fejleszthető. Tükör előtt is lehet gyakorolni, aztán a családtagokkal, ismerősökkel. Tudatosítsuk magunkban, hogy ne engedjük elkalandozni a tekintetünket.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Az előző bejegyzés meg ez… Le KELL fogynom! :o)
Hm … voltak, vannak hasonló dolgaim. Pl. kb. egy éve szoktam arra rá .miután egy munkahelyi dolog miatt hónapokig nem tudtam rendesen aludni -, hogy mikor lekapcsolom a villanyt, egy “témahalmazból” kiválasztok egyet és elkezdem végiggondolni. Variálok rajta, hol így, hol úgy alakítom …és közben elalszom, legtösszrö úgy, hogy észre sem veszem. Nehéz volt erre rájönnöm és kidolgozni a stratégiát, de működik és azóta jól alszom.Üdv: Éva
Hoppsz, így jár az, aki nem olvassa át, ami írt: legtöbbször a helyes. Elnézést.
Rengeteg igazságot irtál!
Mán megint csüngtem a szavaidon :-)Még-még ilyet!:-)
Jó volt így rendszerbe szedve olvasni. Gyakorlatilag mindennel egyetértek és szinte mindegyikre figyelek is tudatosan. Nagyon megerősít, hogy más is így csinálja és jó úton járok a “saját magam megtalpalásában”.Kifejezetten jót tett az önértékelésemnek ( 🙂 ) hogy ráismertem néhány gondolatomra. (elhanyagolt anyukák a játszótéren, szidjunk mindenkit, mert mindenki azt csinálja, és tessék mosolyogni!!!….)Reggelente néhány megállót megyünk busszal a kislányommal és mi mindig köszönünk a buszsofőröknek (itt a fővárosban ez annyira nem szokás), amin ők nagyon meg tudnak lepődni és persze nagyon örülnek neki. Egy idő után azt vettük észre, hogy integetnek nekünk, ha meglátnak az utcán. És minden reggel beköszönünk a pékeknek is az ablakon….Az én gyenge pontom a “hogyan legyünk türelmesek a gyerekeinkkel”….Kérlek, egyszer erről is írj ilyen komoly tanulmányt! Rám férne a tanács is, de még az is vigasztalna, ha valaki bevallaná, hogy bizony ő is “úgy meg tudná rázni a kis Hisztigépet, hogy csuda”…. 🙂
Nagyon jó volt ismét olvasni!Amit az 3.pontban írtál azon mi is át mentünk, a párom egyszer azzal jött haza, hogy úristen egy kiabálós ember lett, pedig hihetetlen nagy türelme volt, csak az állandó harc, hogy életbe tartson egy céget ahol x ember életéért is felelős kicsit kiborította. Olvasott valahol a Csendo programról és elment , ott olyanokat hallót amit beépített a saját életébe és vissza kapta, kaptuk a régi türelmes páromat.Megmondom őszintén én pont azért nem járok fodrászatba, mert ott az egymás hülyítésétől egyszerűen a falra mászok.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Jó kis összeállítás volt, egy dolog azonban kicsit szúrja a szemem, bocsáss meg, hogy megjegyzem: az a bizonyos bibliai idézet így hangzik: “KÉRJETEK, és adatik nektek” (Jézus mondta). A hasonló, szintén a Bibliából, ami idevág a témához: “Jobb adni, mint venni (kapni)”. Lehet, hoyg másnak ez nem tűnt fel, de én “szakmabeli” vagyok (lelkész), és bibliaolvasó, így gondoltam, szólok… Amúgy nagyon jó, amit írtál!
Jót írtál! Ami erről eszembe jutott az az, hogy sztem kishazánkban irreálisan magas elvárások vannak a nőkkel szemben. Ezzel szemben a megbecsülésük igen csekély. Ilyen közegben nem csoda ha a legtöbb hölgy önértékelési zavarokkal küzd.
Csillagosnak: Lukács 6,38 Jól idézett. Ezt egy Bibkia olvasónak ismernie kellene.Nagyon jókat írsz. Minden reggel munka előtt az írásaiddal kezdem a napot.
Csillagos….izé…..Móni is “szakmabeli”….. 😀
Szia Móni!Ez megint klassz volt. Nekem csak egy valami hiányzik… A 2. pontban írsz a sikeres emberekről. Szerintem hatalmas előrelépés önmagunk értékelésében és elfogadásában, ha képesek vagyunk mások sikerének is örülni. Mert persze, jó dolog a bajba jutottakon segíteni, és szép is, természetesen. De amikor a bajba jutott örül, boldog lesz és sikeres, akkor nem kellene elkezdeni irigyelni…. Nem tudom, lehet, hogy bonyolultan fogalmaztam, de talán kihámozható a lényeg… :-)Üdv,Szilvi
Kedves Titáti! Hát igen, nekem is ez a gyenge pontom (legalábbis az egyik): mérges leszek, kiabálok. A hisztizős gyerektől meg különösen kivagyok, és bizony, jól meg is ráznám, ha látom, hogy az anyja nem teszi. AZ enyémek egyszer próbálkoztak be hisztivel, akkor bizony elfenekeltük őket, aztán többet nem volt ilyen gond. De van, akinél ez nem válik be, tudom. Én nem hiszek abban, hoyg a gyereket szabadjára kéne engedni, meg hogy ne lehetne fenyíteni; és erre megint hozhatok bibliai idézetet (:-)))„A gyermek elméjéhez köttetett a bolondság; de a fenyítés vesszeje messze elűzi ő tőle azt.” (Példabeszédek 22,15)”Ne vond el a gyermektől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal.Te vesszővel vered meg őt: és az ő lelkét a pokolból ragadod ki.” (Péld. 23:13,14)A kiabálással kapcsolatban egyszer panaszkodtam egy pszichológus ismerősömnek, hogy időnként szégyenlem magam amiatt, hogy amikor a gyerekek felhúznak, kiabálok. Azt mondta erre, mi ezzel a baj? A gyereknek tudnia kell, hogy van, amiért anyu NAGYON mérges. És ha anyu mindig higgadt és nyugodt, honnan tudhatja?Azóta nyugodtan vagyok ideges.:)))
Krisztina, meg tudlak érteni.:)Jó, hogy a párod meg tudott változni.
Kedves Csillagos, az általam citált bibliai rész egészen pontosan így hangzik:”Adjatok, néktek is adatik; jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak a ti öletekbe. Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, a mellyel ti mértek.”És valóban, ahogy Névtelen már megjelölte, Lukács 6:38-ban található. Persze, kérni is fontos… 🙂
Szilvi, abszolút igazad van – bele is szövöm valahova.
Altair, menni fog az… :)) Tudod, fejben dől el.
Amit Szilvi írt arról az jut eszembe, hogy aki irigy, az csak az eredményt látja, és nem azt az utat ami oda vezetett, és azt már nem biztos hogy irigyelné.
Jövök még én is jó szóért 🙂
Bocsbocsbocs, hülye vagyok és a kommentelés után már rá is jöttem. Szégyelem is magam nagyon, ne haragudjatok!
Semmi gond, mással is előfordul…:))
Kicsit sok minden van a fejem felett mostanában, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna… Nagy égés ez nekem… Lehet, hogy tényleg gyúrnom kellene az önértékelésemre (is).
Az sosem árt…:)
Ez megint nagyon “ott van”!!! Nagyon sok okos dolgot olvastam benne! Még-még-még! :)))Titáti!Én is megráznám! Be is vallom! És én is kiabálok velük, ha felbosszantanak! De inkább kiabálok, mint odacsapok. Nem mondom, az is előfordul néha, de kinél nem szakad el a cérna?!
Tudtam én ezeket, de így összeszedve nagyon jól tudott nekem esni. Szerintem bizonyos időközönként majd visszajárok olvasni. KÖSZÖNÖM
Nem is tudom, hogyan lehet, de eloszor jarok itt Nalad! Es mar itt olvasok legalabb egy oraja. Nagyon orulok, hogy idetalaltam, olyan jokat irsz!Ezutan gyakrabban jovok!udv,jade
Judith, üdv! Örülök, hogy jól érzed magad nálam.
Gabika, Lizan, köszönöm! Készülök még hasonló témával, de azért néha főznöm is kell…:))