Veletek is megtörténik, hogy valakivel, aki szimpatikus, vagy akire valamilyen oknál fogva felnéztek, szeretnétek megismerkedni, szeretnétek jófejnek látszani, és eközben totál hülyét csináltok magatokból?
Velem előfordul.
Most ne férfi-nő kapcsolatra gondoljatok, az nekem ki van pipálva; nemtől függetlenül, és őszintén csak olyan “barátkozós” szándékkal közelednél valakihez, és hiába szántad viccesnek, amit mondtál, csak kérdő tekintet a válasz. Vagy kiderül, hogy pont valami kellemetlen húrt pendítesz meg egy teljesen ártalmatlannak látszó, hétköznapi témával. Mondjuk, megjegyzed az edzésen, ahol viszonylag újonc vagy, az egyik “öreg rókának”, hogy látom, te is szerzel lila foltokat rendesen! Persze, magamból indulok ki, mivel rengetegszer nekimegyek a bútoroknak – erre kiderül, hogy veri a férje. Vagy egyszerűen csak értágulatai vannak, amiről nem szeretne társalogni – érthető ez is. Megfigyeltem, rendszerint olyan esetekben fordul ez elő velem, amikor a másik felet magamnál “erősebbnek” érzem. Mert mondjuk vehemensebb, rámenősebb, vagy azon a területen, ami mentén kapcsolódunk, ő a rutinosabb. Azt hiszem, ez a probléma a kamaszkorban gyökerezik, amikor azt kell eldönteni, kit tegezel, kit magázol. Ha magázod, marad a “csókolom”, vagy inkább változzon át a köszönés a felnőttesebb “jó napot”-tá? És ez mind attól függ, hova helyezzük el magunkat, hova a másik felet. Önbizalom, önismeret.
Vannak, akiknek ez nem probléma. A 12 éves fiam némely osztálytársa úgy hellóz le, mintha együtt őriztünk volna libát egykor; tőlük nem esik jól a tegezés. Ugyanakkor, ha bemegyek egy boltba, és a nálam láthatóan fiatalabb kiszolgálóknak úgy köszönök, hogy “sziasztok”, kimondottan megbántva érzem magam a visszakapott “jó napot kívánok”-kal.
Szóval önbizalom; egyrészt ered abból, hogy elfogadjuk magunkat, másrészt abból, hogy érezzük: képesek vagyunk rá, meg tudunk felelni. Aztán ott van az önértékelés. Ennek alakulását – az otthonról hozottakon kívül, persze – jelentősen befolyásolják sikereink, kudarcaink. Hova helyezzük magunkat? Milyen kép él bennünk saját magunkról? Egyszer, valamelyik iskolában, ahova jártam, az egyik előadó kérte, írjuk le, szerintünk mások milyeneknek látnak bennünket; nagyon érdekes eredmények születtek! Sok esetben nem lehetett ráismerni a saját leírása alapján az adott személyre.
Olvastam, hogy az emberek túlnyomó többsége kisebbrendűségi problémákkal küzd. Hogyan alakul ez ki? Mi táplálja? Csak néhány körülmény:
1. Az embert közvetlen környezete folyamatosan negatív kritikával illeti. Például amikor azt mondja valaki a gyerekének, hogy te ehhez hülye vagy, nem lesz belőled semmi, börtönben fogod végezni… Valószínűleg nem gondolja komolyan, de mégis, tulajdonképpen megátkozza azt, akit szeret.
2. Felnagyítva látjuk a hibáinkat. Általános- és középiskolás koromban elkönyveltem, hogy hülye vagyok matekból. Középiskola másodikban meg is buktam, pótvizsgáznom kellett. Azon a nyáron egy hónapig jártam egy hihetetlenül jópofa matektanárhoz, és a segítségével megértettem azt, ami korában kínainak tűnt. Simán pótvizsgáztam, és aztán enyém lett a második legjobb matek érettségi. Nem voltam/vagyok hülye a matekhoz, csak elhittem magamról. Nagy hiba volt.
3. Állítólag sokaknak komoly problémát okoz az edzetlen memória. Mondjuk, elfelejti a neveket és az arcokat, és ezt az üzleti partner nem veszi jónéven. A memóriát lehet fejleszteni. Én is próbálom egy ideje, több-kevesebb sikerrel.
4. Irreális összehasonlítások. Például, szégyenljük magunkat, hogy nyolc év angoltanulás után sem jutottunk el a folyékonyan beszélő szintre, pedig azt egy hároméves angol kisgyerek is simán tudja.
6. A saját rossz tulajdonságunkat/gyengeségünket más legjobb tulajdonságához hasonlítjuk. Építsünk az erősségeinkre. Nem lehet mindenki Angelina Jolie; de én nem is cserélnék vele.
7. Komoly romboló tényező a perfekcionizmus, a tökéletességre törekvés minden áron. Az ilyen ember törvényszerűen sosem lesz elégedett, hiszen mindig lehetne jobb.
Nagyon érdekes, hogy az alacsony önértékelés milyen formákban érhető tetten; az egyik, hogy valaki kifejezetten felsőbbrendűnek mutatja magát. Éppen azért, mert bizonytalan, folyton be akarja bizonyítani, hogy ő az erősebb. A másik az alsóbbrendű szerep: a “bocs, hogy élek” hozzáállás, aki mindenkinél bénábbnak, ügyetlenebbnek, szerencsétlenebbnek látja magát, igyekszik elsajátítani olyan emberek tulajdonságait, akiket mintának tart; gesztusokat, hanghordozást, még poénokat is felvesz “Tőle” – de mindig nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem az ő kabátja.
Kiegyensúlyozott az, aki tisztában van azzal, hogy vannak értékei, vannak gyengeségei, nem tökéletes, de tudja, hogy senki nem az. Nem fél mások sikereitől, tudja, hogy ő is sikeres lehet.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)