Veletek is megtörténik, hogy valakivel, aki szimpatikus, vagy akire valamilyen oknál fogva felnéztek, szeretnétek megismerkedni, szeretnétek jófejnek látszani, és eközben totál hülyét csináltok magatokból?
Velem előfordul.
Most ne férfi-nő kapcsolatra gondoljatok, az nekem ki van pipálva; nemtől függetlenül, és őszintén csak olyan “barátkozós” szándékkal közelednél valakihez, és hiába szántad viccesnek, amit mondtál, csak kérdő tekintet a válasz. Vagy kiderül, hogy pont valami kellemetlen húrt pendítesz meg egy teljesen ártalmatlannak látszó, hétköznapi témával. Mondjuk, megjegyzed az edzésen, ahol viszonylag újonc vagy, az egyik “öreg rókának”, hogy látom, te is szerzel lila foltokat rendesen! Persze, magamból indulok ki, mivel rengetegszer nekimegyek a bútoroknak – erre kiderül, hogy veri a férje. Vagy egyszerűen csak értágulatai vannak, amiről nem szeretne társalogni – érthető ez is. Megfigyeltem, rendszerint olyan esetekben fordul ez elő velem, amikor a másik felet magamnál “erősebbnek” érzem. Mert mondjuk vehemensebb, rámenősebb, vagy azon a területen, ami mentén kapcsolódunk, ő a rutinosabb. Azt hiszem, ez a probléma a kamaszkorban gyökerezik, amikor azt kell eldönteni, kit tegezel, kit magázol. Ha magázod, marad a “csókolom”, vagy inkább változzon át a köszönés a felnőttesebb “jó napot”-tá? És ez mind attól függ, hova helyezzük el magunkat, hova a másik felet. Önbizalom, önismeret.
Vannak, akiknek ez nem probléma. A 12 éves fiam némely osztálytársa úgy hellóz le, mintha együtt őriztünk volna libát egykor; tőlük nem esik jól a tegezés. Ugyanakkor, ha bemegyek egy boltba, és a nálam láthatóan fiatalabb kiszolgálóknak úgy köszönök, hogy “sziasztok”, kimondottan megbántva érzem magam a visszakapott “jó napot kívánok”-kal.
Szóval önbizalom; egyrészt ered abból, hogy elfogadjuk magunkat, másrészt abból, hogy érezzük: képesek vagyunk rá, meg tudunk felelni. Aztán ott van az önértékelés. Ennek alakulását – az otthonról hozottakon kívül, persze – jelentősen befolyásolják sikereink, kudarcaink. Hova helyezzük magunkat? Milyen kép él bennünk saját magunkról? Egyszer, valamelyik iskolában, ahova jártam, az egyik előadó kérte, írjuk le, szerintünk mások milyeneknek látnak bennünket; nagyon érdekes eredmények születtek! Sok esetben nem lehetett ráismerni a saját leírása alapján az adott személyre.
Olvastam, hogy az emberek túlnyomó többsége kisebbrendűségi problémákkal küzd. Hogyan alakul ez ki? Mi táplálja? Csak néhány körülmény:
1. Az embert közvetlen környezete folyamatosan negatív kritikával illeti. Például amikor azt mondja valaki a gyerekének, hogy te ehhez hülye vagy, nem lesz belőled semmi, börtönben fogod végezni… Valószínűleg nem gondolja komolyan, de mégis, tulajdonképpen megátkozza azt, akit szeret.
2. Felnagyítva látjuk a hibáinkat. Általános- és középiskolás koromban elkönyveltem, hogy hülye vagyok matekból. Középiskola másodikban meg is buktam, pótvizsgáznom kellett. Azon a nyáron egy hónapig jártam egy hihetetlenül jópofa matektanárhoz, és a segítségével megértettem azt, ami korában kínainak tűnt. Simán pótvizsgáztam, és aztán enyém lett a második legjobb matek érettségi. Nem voltam/vagyok hülye a matekhoz, csak elhittem magamról. Nagy hiba volt.
3. Állítólag sokaknak komoly problémát okoz az edzetlen memória. Mondjuk, elfelejti a neveket és az arcokat, és ezt az üzleti partner nem veszi jónéven. A memóriát lehet fejleszteni. Én is próbálom egy ideje, több-kevesebb sikerrel.
4. Irreális összehasonlítások. Például, szégyenljük magunkat, hogy nyolc év angoltanulás után sem jutottunk el a folyékonyan beszélő szintre, pedig azt egy hároméves angol kisgyerek is simán tudja.
6. A saját rossz tulajdonságunkat/gyengeségünket más legjobb tulajdonságához hasonlítjuk. Építsünk az erősségeinkre. Nem lehet mindenki Angelina Jolie; de én nem is cserélnék vele.
7. Komoly romboló tényező a perfekcionizmus, a tökéletességre törekvés minden áron. Az ilyen ember törvényszerűen sosem lesz elégedett, hiszen mindig lehetne jobb.
Nagyon érdekes, hogy az alacsony önértékelés milyen formákban érhető tetten; az egyik, hogy valaki kifejezetten felsőbbrendűnek mutatja magát. Éppen azért, mert bizonytalan, folyton be akarja bizonyítani, hogy ő az erősebb. A másik az alsóbbrendű szerep: a “bocs, hogy élek” hozzáállás, aki mindenkinél bénábbnak, ügyetlenebbnek, szerencsétlenebbnek látja magát, igyekszik elsajátítani olyan emberek tulajdonságait, akiket mintának tart; gesztusokat, hanghordozást, még poénokat is felvesz “Tőle” – de mindig nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem az ő kabátja.
Kiegyensúlyozott az, aki tisztában van azzal, hogy vannak értékei, vannak gyengeségei, nem tökéletes, de tudja, hogy senki nem az. Nem fél mások sikereitől, tudja, hogy ő is sikeres lehet.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Erről most az jutott az eszembe, hogy meghalt Popper Péter, akit nagyon imádtam, és most majdnem elbőgöm magamat.Szerintem mindenki követ el életében ilyen ballépéseket, én ha nem közelednek felém ugyanígy szoktam járni, a fiam aki hatodikban valamely osztályfőnöki órán megtanulta a többiekkel együtt, hogy a felnőtteknek úgy kell köszönni, hogy “Jó napot kívánok” igen elcsodálkozott, amikor a szomszéd hölgy leszidta érte. Nekem úgy köszönj, hogy “csókolom”. …. Hát igen, ha én tegezek, és visszajónapotoznak nekem is furcsa, de én a fővárosban élek, és az is furcsa, hogy a Mc……-ban meg azt mondják “Szia, mit kérsz?”.Szerintem majdcsak megszokjuk, még egyszer sem rottyant a fejemre a plafon egy darabja se, pedig nézegetek fölfelé, mint a valamikori reklámban, ha azt mondják, hogy “néni”.De szerintem az önértékelésem hibátlan, nyugodt vagyok, idegeskedjen az aki nem boldogul velem.Üdv. Mariann!
Egyébként az én karom is lila szokott lenni a kilincsektől, a combom meg az asztalsarkoktól.Mamik vagyunk hirtelen ugrunk, hirtelen futunk, ha valahol kiabálnak, elindul a pavlovi reflex, és nem elég körültekintően járunk el. Nálunk nem úgy működik az ha valamelyik gyerek (az enyimek már huszonévesek és még mindig) felkiált, hogy “Anyúúúúú”, mint a férfiaknál, mi úgy érezzük, hogy azonnal, de rettentő sürgősen tennünk kell valamit, és ez így lesz örökké!
Móni, ez egy szuper írás, pusszantalak érte! Szuper! Köszönöm!21 éves koromban már úgy néztem ki, mint most – 10 évvel később. Remélem, a további 10 évben is marad ez a trend, zárójel bezárva. És hülyét kaptam, amikor csókolomot köszöntek nálam alig fiatalabbak 🙂 Vérben forgó szemekkel kérdeztem vissza, hogy hány éves vagy??? :-DDDe a sziasztok utáni jónapotkívánok az halálos, ahogy mondod :-)))
Húúú! Ezt kifejezetten élvezettel olvastam! Elég sok mindenben magamra ismertem, akár régi önmagamra, vagy még a maira is! Akkor most gyúrni fogok az önértékelésem javítására!A sziasztokra kapott jó napot kívánok, az tényleg gyilkos! Olyankor én is ugrok! Köszi a sok okosságot! Szép és vidám napot kívánok: Gabika
Szerintem jól ráérzel mások problémáira és sajnos ezt a tudatalattid így dobja ki.ami nem rossz csak nem vagyunk egyformák és valaki beszél a dolgairól valaki takargatja, akár szó szerint is.Leplezni akarod a 1gyengeségedet” és emiatt poénkodsz. tudom, mert én is ilyen voltam. Hogy hogyan változtam meg/át már nem tudom.Látod, azt mondanád, hogy nekik van önbizalmuk és neked nincs, de ez nem igaz. Másképp nyitunk az emberek felé.Azt megértem, hogy a fiad barátai ne ‘helló”zzanak le, mert nem vagytok olyan viszonyban. Sajnos én azt látom, hogy ezek a fiatalok nem tanultak vagy nem alkalmazzák az illemet. Ha igen, akkor biztos van mögötte bohóckodás és ‘haverokelöttimegfelelés”. A boltos meg szerintem illemtudó akart lenni és azért köszönt úgy. Lehet megkövetelik tőle, hogy ne tegezzen le senkit. Volt már ilyen esetem. Hiába ismertem az illetőt.Ő csak udvarias akart lenni. Igaz a mai világban már lassan mindenki mindenkinek ismerőse és jogos a megbántottság érzése, de nem valószínű, hogy ez volt a szándék.Nyelvtanulás kisgyermek korban sokkal könnyebben megy. Ezt nem lehet összehasonlítani egy felnőtt agyának képességével és kapacitásával. A gyerekek még nincsenek leterhelve agyilag és fogékonyabb is az agyuk mindenre!!De, ha szeretnél tényleg jól és biztosan megtanulni angolul, akkor lehet ezt ki kellene próbálnod. http://www.brainturbo.hu/Igaz nem olcsó, de ….
Hajnóca, nem olyan vészes ám a helyzetem… 🙂 Alkalmanként kiugrik belőlem a béna kamasz, de szerencsére nem ez jellemez. Én – többnyire – kiegyensúlyozottnak érzem magam, bizonyos szituációkban “fagyok le”, és ekkor érzem tényleg hülyének magam. A linket megnézem,köszi.
A példákat nem magamról írtam, csak úgy általánosságban. :)Én nem irigykedem az angol kissrácokra:))
Pontosabban: nem mindegyik példát írtam magamról. Na most már teljesen belegabalyodtam.:DDDDD
Nem sokkal később, ahogy írtam a jónapot-os köszönést, bementem a gyógyszertárba. Két, kb. korombeli csaj – Jó napot kívánok!Faarc fel, kérek illedelmesen Béres cseppet. Kapom, fizetek.Kérdés: el tetszik tudni tenni valahova, vagy adjunk szatyrot?Jéééééééééééézusisten!!! Tetszikezés?????? Ráadásul nem is voltam nyanyás: miniszoknya és olyan dögös mintás harisnyanadrág volt a menetfelszerelés, hogy ma egész nap nekem udvarolt mindenki, erre el tetszik tudni tenni?! Romokban heverek :-DDD
Hááát, tetszik tudni, 25 fölött ez már így megy… :)))
Részemről mindenkinek jó napot kívánok. :o) Aztán ha nem tetszik nekik, tényleg szóvá teszik, de szerintem ez olyan jó köszönés, hogy a szia meg a csókolom nyomokban sem ér fel vele. Mert azt a kívánságot fejezi ki, hogy legyen jó napja a másiknak.Az a nyanya, aki a csókolomot követeli meg szerintem dilis… Minek szokjon rá a gyerek (úgy mint mi), ha idővel le kell cserélni? Nekem a gyerekeim is jó napot kívánnak mindenkinek. Egyébként az a lényeg, hogy köszönjön, nem? A sziát meg csak a barátokra tartogatom.De én aztán se kishitű nem vagyok, se nem kompenzálok, hanem önzők és alig ismerősök és ismeretlenek véleménye nem izgat. ;o)
Hú, Móni!Van valaki, akinek ezt NAGYON el kéne olvasni és főleg: megszívlelni…. Nekem főleg az eleje ismerős, mármint a saját tapasztalatokat illetően…. De jól összefoglaltad, az tuti!!!Szilviu.i.: Köszi, hogy “kitettél”, örülök, ha tetszik az, amit írok (tudod, az önértékelésem ezügyben nem túl magas… 🙂 )
Móni! Ez eszméletlen jó és igaz. Kétszer is elolvastam. No nem azért, mert nem értettem, csak azért, mert nagyon tetszett, s mennyi igazság is van benne!! Őrülten jól ráérzel dolgokra. S ha a sorok között jól is olvastam, akkor ez olyan volt, mintha az egész világnak szeretnéd üzenni. Emberek ébresztő!!!! No itt van! olvassátok már el! és vonúljatok magatokba, elgondolkodóba. Én nem írom le magamról, hogy melyik “szakaszba” tartozom, úgy sem hinné el senki :-))))) Viszont azért egy tegnapi találkozást mégis lejegyzek. Én vagyok hatvan! – szomszéd kislány 15. Picike korában sziaviszonyban voltunk. Kislány megnőtt, én megöregedtem. ElválSzületése óta sziaviszonyban vagyunk, elválásunkkor (tegnap) köszöntem neki: szia! Ő vissza! JÓNAPOT !!!! Istenemre, ledöbbentem. Persze azt is el tudom hinni, hogy inkább neki lett volna kellemetlen “csókolommal” köszönni, amit jól is tett, hogy nem mondta ki, mert ettől meg én vágtam volna magam hanyatt 🙂 S akkor most mi is a megoldás ? Nekem szia marad, mert már vagy 15 éve ezt szoktuk meg, de hát mit tegyünk, ha a kislányból nagylány lett (bátyjából, nagyfiú!!! köszönés marad. a JÓNAPOT!) húúú de gáz!(De velem is lehet valami óriási gond, mert elfelejtek számolni, s soha sem jut eszembe, hogy a múlt század közepén születtem) :-))) Imádok Nálad olvasgatni!!
“elvál” visszavonva, valahogy odavarázsolódott :))))
Kedves Maimoni ! Érdekes , amit írsz , de nem értek mindenben egyet veled . Ettől szép a világ.:)) Ha bemegyek egy üzletbe , akkor nem illik letegezni az eladót és engem sem tegezzen le egy 20 éves. Tudom , hogy kölyökképem van , de ne tegezzenek. Annál már csak az a rosszabb , amikor egy férfi aztn mondja , hogy tegezzél , megengedem . Hát nem ! én ajánlom fel és nem Ő . Az egyetemen protokllt tanultam , de nem használom, mert a hétköznapokban nem lehet alkalmazni. Nekem a legnehezebb az volt , amikor szüleim barátainak már nem tudtam csókolomot köszönni , de a jó napot meg nagyon hivatalos lett volna. Úgy oldottam meg , hogy a tömött trolimegállóban jó hangosan “csókolom Cica néni-“t köszöntem , miközben toltam a gyereket. N. Anikó
Anikó, igazad van, a körülményt nem írtam le: kisvárosban lakunk, ebbe a boltba hetente egyszer-kétszer bejárok, Tehát nem ismeretlen, egyszer-beeső vásárló vagyok ott, hanem rendszeres – ez alapján feljogosítva érzetem magam, hogy tegeződjünk (úgyis én vagyok az idősebb, hehe…)
Viki, itt a Te kezedben a döntés joga: felajánlod a “kislánynak”, hogy tegezzen továbbra is, vagy marad a csendőrpertu…:))) Mert gondolom, nem akarod elkezdeni magázni…:)
“Csendőrpertu” ez az! Megtaláltad a legjobb kifejezést, én nem szóltam a szomszédasszonyomnak, amikor a sehogy sem pelyhedző hatodikost leosztotta kérvén a jónapot helyett a csókolomot, ők nem “szia-szia” viszonyban voltak addig sem. Elmagyaráztam a gyereknek M.néni ezt igényli, hát kapja meg.Egyébként meg pont abban a korban volt amikor úgy mondta a felnőtteknek a jónapotkívánokot, hogy jó mélyen megnyomva az elejét, ahogy azt kulturált iskolában megtanítják. Gond egy szál se csak én még 46 vagyok és a szomszéd 32 éves apuka úgy aggyusztálja a 3 évest, hogy köszönj szépen Mariann néninek! Pedig lehet, hogy tényleg néni vagyok már! És látod Maimoni, ha mi mondjuk fogadják el, de ha mások mondják nekünk akkor nem tetszik. Ugyanis az előbb én is lenéniztem a szomszéd asszonyt az irományomban. Ez egy magyar szociológiai körkép, ugyanúgy, mint ahogy a korrupcióhoz viszonyulunk. Mélységesen fel vagyunk háborodva, ha halljuk, hogy valakiről kiderült és teljesen ellene vagyunk, de ha mi adunk a dokinak egy kis hálapénzt, hogy adja meg ami jogosan jár, vagy a rendőrnek, hogy ne büntessen meg, vagy a parkolótársaságnak, hogy vegye már le azt a kerékbilincset, vagy …… az teljesen rendben van. Úristen ne ragozzuk túl, költözzünk az angolokhoz és köszönjünk Hello-val, vagy “How are you”-val, aztán majd megijednek, mert hosszabb időt szántunk rájuk, mint egy jónapot, vagy véletlenül ők is lehelloznak minket. 🙂 🙂 🙂 Valahogy szokjunk hozzá, hogy itt élünk, és igenis megpróbálok örülni, hogy egy nap ötféleképpen tudnak nekem köszönni.Különben is ma már sütött a nap és olyan szépek voltak a sárga tulipánok a levendulakék nefelejccsel a Károlyi Parkban. Tulajdonképp azt kívánom, hogy ez legyen a legeslegeslegnagyobb bajunk. És akkor könnyes búcsút veszek, sziasztok kislányok, holnapra is ilyen verőfényt!
Nagyon jó írás, Móni, élveztem minden sorát!! Amúgy csak megjegyzem, ez a “csókolomozás” csak a magyar nyelvben van jelen. Több gubancot okoz szerintem, mint amennyi előny származik belőle…..
Hű de jó írás!!!Nálunk szegény férjem próbálja az önbecsülésemet már közel 23 éve helyre hozni, jelentem vannak sikerélményei. De osztálytalálkozókra még mindig nem járok . A köszönéseken már nem tudok meglepődni, én 42 vagyok és egy nálam évtizedekkel idősebb nő köszönt csókólommal . Az idétlen közeledések, meg hát néha szeretnék elnémulni, mert ahogy próbálom menteni a helyzetet, egyre jobban belegabalyodok, mint Brigitte Jones.
Szia!nagyon jó ez az irás – meg élvezettel olvasom a többi eszmefuttatásodat is. Én átlag fiatalabbnak nézek ki mnt amennyi vagyok, sokszor huszonévesek is letegeznek – a múltkor is javában beszélgettem egy csajjal (22 volt)a játszótéren, mellettem a kicsi (1 éves) majd jött a lányom (10 éves), meg most várom hármaskát és négyeskét, és akkor lepődött meg, hogy mekkora lányom van – ő max.30nak nézett (37. vagyok). Ébből van mindenféle vicces helyzet – kamaszkoromban elég gátlásos voltam, viszont felnőtté válásommal sok minden helyére került… Hová akartam kilyukadni? Kilinkelhetlek? mert tetszik amit irsz, tetszik amiket főzöl, meg ahogyan a gyerekeket neveled, a pozitivitásod…(http://manocskak.freeblog.hu)
Naná, köszi:)))