Amit utálok reggel
Bár általában Apa viszi a gyerekeket reggel iskolába, oviba, vannak kivételek – mert mondjuk késő éjjel ért haza Pestről, vagy korán reggel el kellett mennie itthonról. És persze ilyenkor a szokásos reggeli feladataimat úgy kell időzítenem, hogy lehetőleg háromnegyed nyolcig, vagy mondjuk 7.50-ig odaérjünk a suliba. Ezek a reggelek jobban megviselnek a szokásosnál, és ilyenkor különösen utálom, amikor hajnalban beszorulok két gyerek közé az ágyunkban – ám azzal vigasztalom magam, hogy ez majd pár év múlva úgyis elmúlik, akkor meg hiányozni fog. Biztos…
Nem lesz jobb kedvem, ha a kényelmetlen testhelyzet miatt kissé sántítva ugyan, de kiérve a konyhába, ott kiderül, hogy elfogyott a kávé.
Tovább rontja a helyzetet, ha eszembe jut, hogy tegnap elfelejtettem zsemlét venni, úgyhogy tíz percem van arra, hogy valami reggelit produkáljak, olyasmit, amit aztán tízóraira is elcsomagolhatok. Amerikai palacsinta.
Bosszúsan veszem észre, hogy a reggeli olyan finom, hogy mindet megeszik, két darabot mentek meg a legkisebb iskolásnak elcsomagolásra, a többinek pénzt kell adnom, vegyenek valamit az iskola büféjében.
Hirtelen robbanok, amikor fél nyolckor látom meg, hogy az óvodás gyermek még mindig pizsamában van.
Ugyanekkor a legkisebb iskolás bejelenti, hogy kell egy kistükör. Mára.
Kerestetni kezdem a nagyobb lánnyal, aki állítja hogy a legutóbbi rendrakáskor találkozott vele, de nem emlékszik, hova tette, viszont neki meg épp egy perce elszakadt a kontaktlencséje. Vegyél szemüveget – mondom neki, de azt nem akar.
Tükör nincs, ellenben háromnegyed nyolc van, a kicsi bugyiban és pólóban szaladgál, feltétlenül vécére kell mennie, mielőtt felöltözik – közli.
A nagyobbik fiú érdeklődik, kimostam-e a mezét, mert az ma kell, jókor kérdezed, mondom, ezt megint a szennyesből kell kivenned… De büdös, mondja, mit csináljak, felelem, ha tegnap rákérdezel, mára megszáradt volna.
Ötven van, a kicsire adom a farmerdzsekit, a többiek indulnak lefelé, nincs meg a kulcsom, mondja a legnagyobb, nem érdekel, visítanám – de visszatömködöm magamba, inkább nem szólok, húzzunk, ötvenhárom, ötvenhatkor parkolok az iskolánál.
Anya, anya, otthon maradt a tornacuccom, harmadik óra lesz, nem hoznád be? Nem tudom, de inkább nem, tanuld meg, hogy odafigyelsz a dolgaidra.
Huhhh…
Az oviból szerencsére nem lehet elkésni.
És mit csinálok ilyenkor, ha hazaérek?
Először is hazafelé veszek kávét. Természetesen főzök egyet, majd titokban Jessica Fletcher kalandjait nézem a Viasat 3-on, már megy vagy öt éve a sorozat, ha a végére érnek, mindig újrakezdik; minden részben kinyomoz egy bűnügyet, amolyan Miss Marple, csak fiatalabb. Kikapcsol, olyannyira, hogy fel is támad bennem a lelkiismeretfurdalás, milyen egy anya vagyok én…
Aztán akkor sütök egy ilyet:
Töpörtyűkrémes.
Végülis, aki ilyesmit alkot, az jó anya, gondos háziaszony, kiváló szakácsnő lehet, nem…?
A receptre (legutóbb) Virágnál bukkantam. (Az eredetije Maxnál látható, de nála még nem volt töpörtyűs.)
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)