Maimoni elindult az erdőn át. Közben azon gondolkodott, hogyan is írja meg azt az összefoglalót. Nem volt ötlete.
– Írói válságba kerültem – döbbent rá. – El kell jutnom a Parnasszusra, hátha ott beugrik valami…
– Nem kell olyan messze menned kedveském – szólt ekkor egy alacsony, szakállas öregember. – Elég, ha eszel ezekből a finom gombákból!
– De hát ezek úgy néznek ki, mint a gyilkos galóca…
– Ne aggódj! Igazi jókaja! Aki hármat eszik belőle, annak úgy elindul a fantáziája, hogy nem győzi utolérni!
– Hát legyen… – sóhajtott hősünk, és falatozni kezdett.
– De ne feledd, ha ma éjfélig nem végzel az összefoglalóval, nem térhetsz vissza a gasztroblogger tisztásra, és soha többé nem sikerülnek a kelt tésztáid!
– Jókor mondja, öregapám… Azért ez úgy lett volna fair, ha még azelőtt szól, hogy megeszem ezeket!
Maimoni továbbindult. Egyszer csak virslihuligánok állták útját.
– Azta, máris működik a gomba… – gondolta magában.
– Ide a pálcával, vagy tüstént megspékellek némi spagettivel, és a babakonyhában végzed! – fenyegetőzött az egyik hobószerű húskészítmény, és csúnyán nézett. Mögötte hozzá hasonló kalamárik és kaktuszok sorakoztak.
– Mi közöd neked hozzá? Kell és kész! – Felelte a cseppet sem kedves virsli, ám ekkor egy malac tűnt fel a színen, és a huligánok kereket oldottak.
– Ezeket aztán jól megijesztetted – mondta Maimoni. – Gondolom, féltek, hogy megeszed őket…
– Pedig ha tudnák, hogy vega vagyok… – sóhajtott a malac. – Nem eszem én már mást, csak gyümölcsöt, zöldséget. Most épp ezt találtam: dinnye, alma, répa… Csupa vitamin. Fogyókúrába is illeszthető. Igaz, anyamami mindig nagyon finom gyümölcsöket készít nekem. Amióta leforráztam a farkasokat, undorodom a hústól, tudod? Eszméletlen büdösek voltak.
– Szegény… – szánakozott Maimoni. – És most merre tartasz?
– Azt mondta egy szakállas kis öreg, hogy valami pálcát kell megszereznem, akkor visszatér az étvágyam.Valami fura nevű illetőnél van. Maimoni, vagy mi. Tényleg, téged hogy hívnak?
– Ma… majdnem mondtam már az előbb, de akkor most mutatkozom be: a nevem Scarlett Johansson. Épp csak kirándulok.
Azzal elköszönt a malactól, és inkább más irányba tartott tovább. Nagyon éhes volt. Ekkor megpillantott egy fán ülő hollót, aki egy nagy tálat tartott a csőrében rendkívül ügyesen.
– Hej, holló koma, mi van abban a tálban?
A holló nézett mérgesen, de nem válaszolt. Maimoni fogta magát, felmászott mellé; hát látja ám, van az edényben hideg, majonézes töltött savanyú káposzta, majonézes savanyú káposzta saláta…
– Nahát, pont olyan, mint Parsley-é… – mondta halkan. Nem is gondolkodott tovább, letelepedett a holló mellé, és komótosan csipegetni kezdett. A madár haragosan meresztgette a szemeit, de semmit nem tudott tenni; a tál túl nehéz volt ahhoz, hogy elrepüljön, ha pedig kinyitotta volna a csőrét, az egész adag odalett volna.Miután Maimoni jóllakott, udvariasan elköszönt a madártól, és továbbment.Ám egyszer csak azt vette észre, hogy eltévedt.
– Jó ég, hogy keveredek innen haza? Hogyan leszek készen az összefoglalóval éjfélig? – morfondírozott hangosan.
– Én segíthetek, ha te segítesz nekem! – kiáltott egy kiskakas, tarka tollas, tarajas.
– Hogyan?
– Meghajlítom a teret. Einstein szerint így lehetséges az időutazás. Te csak átlépsz a másik dimenzióba, és időben készen leszel azzal az írással.
– Mit kérsz cserébe?
– Hozzál nekem málnakrémes muffint és vajsört Lúdanyótól.
– Hol találom?
– Hát honnan tudjam? Az is lehet, hogy Lúdas Matyi megette. Hallottam valami ilyesmit. A srác hátrányos helyzetű, nem megy egyetemre. Gyerek marad mindig…hősnek kissé gyenge.
– Jó-jó, de honnan tudhatom, hogy tényleg tudsz teret hajlítani?
– Ismered Alice történetét?
– Mondjuk…
– Na, hát ott is az én kezem van a dologban. Ő márványos csokit adott szárított céklakockákkal. Alice is úgy kapta valami Gabah-tól… És milyen sztori lett belőle, húúú, anyám…
– Aha, hát megpróbálom… Bár azért, bevallom, nem vágyom olyan kalandokra, mint az általad említett lány. Kissé szürreális a meséje.
– Te tudod. Én itt leszek. Esetleg… ha Lúdanyót nem találod, akkor beérem egy kis velencei rizssalátával. Ennyi engedményt teszek.
– Az meg hogyan készül?
Azzal felrepült az égre, a szélét megfogta a csőrével; lehúzta Maimoni lábához, aki nagyot lépett, és…
és egy gyümölcsös tálban találta magát avokádók, kivik, grépfrútok, répák és almák között.
– Te jó ég, tényleg meghajlította a teret… De hogy lettem ilyen kicsi? – töprengett hősünk félhangosan.
– Nem te lettél kicsi, óriásországban vagy – válaszolta unottan az egyik punnyadt avokádó.
– Minek?
– Hát a szerencsének, hogy találkoztunk.
– Nem sokáig örülhet a társaságunknak; ugyanis előbb-utóbb minden avokádót utolér a guacamole-végzet… legalábbis nekünk ezt mondták. Aztán megesznek… nem csak kenyérrel.
– Látjátok – szólt Maimoni a maradék avokádókhoz – van más is a guacamole-végzeten kívül…
Azzal, mivel az óriás nem volt a konyhában, kimászott a gyümölcsök közül.
Az asztalon először egy hegynyi fura színű macaron mellett haladt el, majd egy másik tál vonta magára a figyelmét: kurkuma illat lengedezett körülötte.
– Nahát, keksz… Micsoda ételek… Mintha az élet napos oldalán járnék. Közben itt vagyok óriásországban, és fogalmam sincs, hogyan keveredek haza!
Ekkor berontott a konyhába az óriás, aki láthatóan nagyon ingerült volt.
– Emberszagot érzek! Emberszagot érzek! Hol bújkálsz, te nyavajás…?!
Maimoni behúzodott egy macaron és egy ottfelejtett hóvirág közé.
Az óriás körbe-körbe járkált, benézett a tányérok, a poharak közé, feltúrta az evőeszközös fiókot, szétszórta a szalvétákat. Aztán kiment, hogy a lakás többi helyiségét is átkutassa.
Maimoni közben lemászott az asztalról, ám véletenül egy ottfelejtett salátástálba pottyant.
– Nahát, micsoda kalandok a konyhában… Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem… Te jó ég, milyen őrült salátába estem! – és körülnézett.
A tálban volt kelkáposzta, főtt gesztenye darabolva, narancs, piros kaliforniai paprika, só, cukor, némi almaecet, és még olívaolaj illatát is lehetett érezni. Már éppen kikepesztetett a salátából, de ekkor az óriás viharzott be az ajtón. Felkapta a tálat, és bevitte magával a nappaliba.
– Hmmm… ez valahonnan ismerős…- gondolta, és felvillant a remény, hogy újra kapcsolatot teremthet a valódi világgal.- Ó, bárcsak kijutnék innen valahogy…
– Ó jaj, hogy megyek itt át… – gondolkodott. Ekkor egy hal dugta ki a fejét a tóból.
– Ha megmondod, ki az a konyhai alkalmazott, aki segít, de még csak tanulja a szakmát, átviszlek!
– Esetleg a Kiskukta?
– Nyert! Pattanj a hátamra! – Maimoni felült a halra, az pedig szélsebesen átvitte őt a túlpartra. Hősünk megköszönte a fuvart, és továbbindult.
Egyszer csak egy szepegő kislány jött vele szemben.
– Szervusz, kislány, miért szepegsz? Talán csak nem te vagy Szepyke?
– De igen, és azért sírok, mert azt mondták, a céklás csicsókapürém nem fog belekerülni az összefoglalóba…
– Ej, no, aztán miért ne kerülne bele?
– Hát mert elfelejtettem elküldeni a linket a megadott e-mail címre!
– Jól van, ne sírj, szerencséd, hogy velem találkoztál, ugyanis én írom az összefoglalót. És megígérem, hogy beleteszem a a csicsókapürédet, ha megmondod, hogyan jutok vissza a valódi világba. Ugyanis, ha éjfélig nem teszem közzé az összefoglalót, nem térhetek vissza a gasztrobloggerek közé, és soha többé nem sikerülnek a kelt tésztáim!
– Hát, itt kell lemászni ezen az égig érő paszulyon. De siess, mert mindjárt lejár az időd!
Maimoni mászni kezdett lefelé. Közben szilvalekváros kuszkuszgombócok röpködtek utána, ez bizonyára az óriás bosszúja volt… Kapkodta hát a lábát, és közben arra gondolt, kinek is adja tovább a pálcát.
Vajon kinek?
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
