Meddig tart a zűrzavar? – VKF!-összefoglaló II.

(Előszó itt, első rész itt.)

A sok-sok gasztroblogger egyik ámulatból esett a másikba. Még fel sem ocsúdtak, amikor füttyszó és ének hangja ütötte meg a fülüket.
– Jé, de ismerős… – mondogatták.
Hét törpeméretű egyén közeledett feléjük.

– Üdvözöljük Önöket, kedves hölgyek, urak! – szólt az egyik, akit a hagyományok alapján leginkább Tudorral azonosítottak a jelenlevők. – Bizonyára meglepődnek, mi a csudát keresünk mi itt, de az a helyzet, hogy valami zavar támadt a mesénkben. Akkora rumli van már nálunk, hogy azt fokozni nem igazán lehet, normális kaját meg időtlen idők óta nem ettük…
– Most mér’ mondod? Amit a múltkor főztem, igenis finom volt! Azt mondtátok! – szólt közbe egy dühös kinézetű törpe.

– Morgó, fogd be! Megbeszéltük, hogy majd én elővezetem a témát. – Azzal folytatta. – Tehát, egy Hófehérkére lenne szükségünk. Nincsenek nagy igényeink, nem érdekes sem az ébenfekete haj, sem a fehér arc, de könyörgöm, főzni tudjon! – és itt zokogva hullt térdre döbbent nézőközönsége előtt az összeomlott törpe.
– Ez például ízlene? – lépett elő Sophie.
– Ó… hmmm…jól néz ki… mik ezek?
– Ez itt birsalmasajt torta aszalt gyümölcsökkel, ez pedig egy egyszerű húsnélküli étel.
– Nahát, vega kaják… imádjuk a vega kajákat… Szóval, velünk jönne, hölgyem?
– Nos…
Ám mielőtt a törpék választ kaphattak volna, a mesebeli Hófehérkét pillantották meg a tisztáson, amint épp Robin Hoodal sétált.
– Dezsavüm van… – szólat meg Szende -, ez a kép már egyszer megvolt…

– Szabadjon megjegyeznem, erről Hobó énekelt a Vadászat című albumon, ott hallhatta – szólalt fel Max. – Tudják, a Hobo Blues Band szociológiai és politikai kérdéseket feszegető konceptuális dupla-albumáról van szó, amelyet az együttes csúcsteljesítményének is nevezhetünk. A nyolcvanas években rengetegen hallgatták, noha kevesen értették. Amúgy főúri lakomáról is szó van benne… És ha már itt tartunk, bizonyára odaillene az én lepénynek álcázott káposztás cvekedlim, meg a többi finomságom: a sós-olivás vaníliafagyim, tejfölös eprem, édes szusim…

Közben mindenki Hófehérkét és Robint nézte, akik egyszer csak összetalálkoztak egy másik párral: Pével és Shamuval. Köszöntötték egymást, néhány szót váltottak, majd utóbbiak egy tálat adtak át a két mesehősnek. Aztán el is köszöntek.
– Ez meg mi a szösz? – tette fel a mindenki agyában motoszkáló kérdést két ásítás között Szundi.
– Ó, csak egy kis céklapástétomos rakott krumpli! – Felelte a közeledő Hófehérke. – Robinnal megbeszéltük, ma este búcsúvacsorát tartunk, holnaptól nálatok melózom. Ez a kedvencem, ők meg voltak olyan kedvesek, elkészítették nekünk.
– Ah, hála az égnek, akkor végre egyenesbe jövünk! – kiáltott fel Vidor. – Gyerünk fiúk, mehetünk haza!
És énekelve, fütyülve távoztak.
– Szegénykék, hogy még nem unják ezt a nótát… – nézett utánuk szánakozva Hófehérke. – Na, majd viszek egy kis változatosságot az életükbe. Először is készítek nekik egy finom… hmmm… márványtojást!
– Azt akár én is adhatok, kedvesem, nálam pont van nyolc darab – szólalt meg Palócprovence.
– Ó, köszönöm, gyönyörűek! Te hogyan készíted?
– Teával, szójaszósszal, fahéjjal, gyömbérrel, csillagánizzsal, meg egy kis cukorral.
– Nahát…finomabb, mint az én változatom… majd néha cserélhetnénk recepteket, megadom az e-mail címemet!
– Jó, jó, majd megadod, de most már menjünk, kedvesem… – rángatta el Robin Hófehérkét, aki hálálkodva integetett, amíg el nem tűnt a látóhatáron.

Ekkor furcsa jelenségre lettek figyelmesek a bloggerek. Egy szürkeharcsa vonszolta keresztül magát a réten, egy mangó és némi sáfrány kíséretében.
– Hát ti mit csináltok itt? – kérdezték az amúgy vízi állatot. 
– Elképesztő dolog történt… Kifogott engem egy hangya. Egy lila hangya. Mondom neki, dobj vissza légyszi, hármat kívánhatsz. Meg is tette, kívánt magának kettőt, a harmadikra meg azt kérte, hogy kerüljek egy tányérra ezekkel itt, úgy hogy majd az legyen a nevünk, hogy “rózsaborsos harcsasteak sáfrányos rizzsel, mangósalsával”. Elmentem, megkerestem őket, aztán ide jöttem, süssetek meg.
Még be sem fejezte a hal, amikor Piroska trappolt elő az erdőből.

– Jaj, de jó hogy itt talállak benneteket! – sóhajtott. – Csak ti segíthettek. Amióta eltettük láb alól a farkast, nem bírok a nagymamával. Egyszerűen megőrjít néha, olyan kívánságai vannak. Most például mit talált ki? “Piroska, hozzál nekem kolbászbefőttet!” KOLBÁSZBEFŐTTET! Ráadásul a saját levében eltéve. Az eszem megáll, komolyan. Mondom neki, aztán honnan vegyek, nagyi? Mire ő: “nem érdekel, honnan hozol, de nem halhatok meg addig, amíg ilyet nem ettem”. Úgyhogy muszáj volt eljönnöm, mert kinyírt volna idegileg. Kissé bogaras lett az utóbbi időben.
Azzal lekuporodott a fűbe, és elkeseredetten sírni kezdett.

– Nyugodj meg, semmi baj – lépett hozzá Eszter. – Igyál egy kis kávét , tessék, itt van.
– Ó köszönöm – mondta Piroska, elvette a bögrét, majd pár másodperc múlva hatalmasat sikított.
– Te jó ég, víziló van a kávéban!!!
– Ne félj, nem harap – mondta Eszter. – Csokis ostya, te kis szöszi. Minden boltban kapható, de azért nem mondom ki a nevét, mert nem csinálunk neki reklámot. Vili?
– Vili… – rebegte Piroska, és megadóan inni kezdte a forró italt.

– Szerintem vigyél a nagymamának a rozmaringos vaníliatortámból – javasolta Szamóca. – Tudod, a rozmaring ideg- és gyomorerősítő, epehajtó, görcsoldó, de a kellemetlen klimaxos tünetek megszüntetésére is használják. Hátha megnyugszik szegényke…

– Vagy esetleg itt van az én kőrözöttes tortám – ajánlotta fel Alíz. – Szerintem annak is örülne a mama. Persze, először azt fogja hinni, hogy édes torta, úgyhogy majd figyeld az arcát, amikor beleharap! 
– Hát, ha meglepetést kell okozni, abban én is jó vagyok! – mondta Garffyka. – Szerintetek mi van a tányéromon?
– Háát… valami süti… talán fehércsokis-kókuszos?
– Tejszínhabos?
– Belül baracklekváros?
– Hahahaha! Nem talált! – kacagott Garffyka. – Ez ugyanis sajtkrémmel bevont polentatorta sültpaprika krémmel! És van még itt narancsos-balzsamecetes fokhagymás tengeri halfilé, meg fűszeres szilvalekváros kenyér kolbásszal. Na, megkóstoljátok?

– Hmm… mindenképpen… – mondták kissé tétován az egybegyűltek, ám mielőtt a tettek mezejére léptek volna, Maimoni sóhajtott fel.
– Fáradt vagyok; mit gondoltok, meddig tart még ez a jövés-menés?
Ekkor a jótündér-keresztanya hangja szólalt meg valahonnan messziről:
– Amíg el nem készülsz az összefoglalóval,és át nem adod a stafétát! Illetve a pálcát…

– Hú tényleg, az összefoglaló… Bocs, gyerekek, mennem kell, mert nem mostanában készülök el!
– Maradj még egy kicsit, nézd, van neked való, fogyókúrás fogás – mondta rábeszélően Annie.
– Nahát, még egy torta…
– Igen, méghozzá szendvicstorta. De alacsony a glikémiás indexe. Teljes kiőrlésű kenyér, sovány túró, sovány krémsajt…

– Na jó, csak egy szeletet… mert most már tényleg mennem kell!

Folyt. köv.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)