Zsiga bácsi harmadszor, utoljára

(Az első rész itt, a második itt olvasható.)

“Talán 13-14 éves lehettem, amikor tanultuk, hogy Perzsák megtámadták Görögországot, a Thermopülai-szorosban ott állt a görög király, és jött a futár, hogy uram, az ellenség olyan sok, hogy a nyilaik elhomályosítják az eget. Állítólag erre azt válaszolta a király, hogy nem baj, akkor legalább árnyékban harcolunk. Utána elestek mind egy szálig, de meggyengítették a perzsákat, hogy másnap az egyesült görög sereg legyőzte őket. Jelentkeztem. Mit akarsz? Tanár úr kérem, ha mond egy szálig elvesztek, honnan tudjuk, hogy ezt mondták?
Úgy repültem ki az osztályból, hogy a lábam sem érte a földet. Dühítette a tanárt, hogy neki ez eszébe sem jutott harminc évig, erre jön ez a gyerek, és ilyen kérdést tesz fel…
Berendelte a szüleimet az igazgató, és azt mondta, hogy ilyen emberekre nincs szükség, neki volt egy ilyen osztálytársa, akinek ilyen volt a gondolkodása, és rengeteg bajt okozott. Úgy hívták, hogy Kun Béla. Akkor kezdtem érdeklődni a kommunizmus iránt, és nagyon tetszett nekem, mert a könyvekben leírva nagyon szép volt.
A háború után úgy jöttem vissza, mint kommunista, De két hónap elég volt, és úgy döntöttem, más izmust keresek… Ami szintén hiba volt, mert semmilyen izmus nem lehet jó, mivel csak része a nagynak. Végeredményben odakerültem egy csomó ember közé, akikhez semmi közöm nem volt, sem kulturálisan, sem sehogy, a vallást nem ismertem, csak imitt-amott, amit ma tudok, azt ott szedtem fel hallomásból, meg néha egy kurzust meghallgattam, ami érdekes volt. Volt egy bizonyos összekovácsolódás. Most az a furcsa helyzet van, hogy ha el kell mennem Magyarországról, az is nehezemre esik, de ha Izraelből el kell jönnöm, az is. Egyik nem vesz el a másik értékéből. Itt is otthon vagyok – ma már. De csak azért, mert anyám itt élt. Ha ő nem lett volna itt, gyűlölettel a szívemben éltem volna le az életemet. Amikor ide jöttem, és láttam, hogy változnak az emberek, változik a hozzáállásuk, kezdett a gyűlölet lecsillapodni bennem. És ha ma megkérdeznek, hova tartozom – nem tudom. Izraelben éltem le az életemből ötven évet, ott mentem nyugdíjba, héberül ugyanolyan jól tudok, mint magyarul, annyi a különbség, hogy nem tudom, miért úgy mondom héberül, mert nem tanultam nyelvtant, nem jártam ott iskolába. Ebben nem tudtam a gyerekeimnek sem segíteni. Ez az a helyzet, amikor az anyanyelvet az ember a gyerekeitől tanulja.
Tengerész voltam, nyelveket beszéltem, utazhattam a világban – csak éppen Magyarországra nem engedtek be sokáig. Amikor először jöhettem, akkor meg be akartak szervezni itthon besúgónak. Ezt Zalaegerszegen tudatták velem, amikor a tartózkodási engedélyemet szerettem volna meghosszabbíttatni. Mondja nekem a százados, vigyázzon, magának itt családja van. Mondtam én neki, maga is legyen óvatos, mert maga is utazhat külföldre. Meglepődött, aztán azt mondta, kért két hetet, kap három napot, elégedjen meg vele. Mondom, három nap kellett, ezért kértem két hetet. Aztán nyolc évig megint nem engedtek be. Ez az ember ezalatt az idő alatt megakadályozta. Mikor már jöhettem, találkoztam egy ismerősével. Te, ismered X-et? Persze, minden nap együtt kávézunk. – Mondj neki köszönetet a nevemben, légyszíves. – Miért? – Tudod, az elmúlt nyolc évben nem is igazán lett volna pénzem, hogy Magyarországra jöjjek, hogy ő nem engedett, ez jó kifogás volt anyám előtt. Meg aztán pénzt is tudtam félretenni ez idő alatt, úgyhogy most neki köszönhetem, hogy gondtalanul és jól élhetek…
Volt egy kínai barátom, együtt hajóztunk; becsavarogtuk a fél világot, Dél-Afrika, Amerikai szigetvilág, mindenfelé, és ahova mentünk, mindenhol zsidókkal találkoztunk. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy hány zsidó van a világon. Százszor annyi zsidóval találkoztunk, mint kínaival, pedig a kínaiak már akkor is egymilliárdan voltak. Törtem a fejem, mit mondjak neki, hogy ne tartson hazugnak. Ha azt mondom, hogy 12 millió, kinevet. Azt mondtam, 60 millió. Mire ő: only?
Curacao-n bemegyek egy üzletbe, valaki rám kiabál: szervusz, Weiss, mit keresel itt? Mondom neki, nem sokat, és te? Azt mondja, én elég sokat, enyém a bolt. A háború után mentettünk ki embereket Magyarországról, ő volt az, aki átvitte a határon őket. Lévén, hogy akkor is úgy néztem ki, mint most, aki akkor megismert, most is megismer. Tizenöt éve nem láttam őt, kiderült, hogy Párizsban volt, ott megismerkedett egy marannus lánnyal, elvette feleségül, a szigeten levő két bolttal együtt. Helyes felesége, édes kislánya volt. De elmesélte, hogy a másik szigeten, ami négy csónakórányira van, ott van egy balkézről való felesége és két gyerek. Itt tölt négy napot egy héten, aztán ott hármat. Kérdem: és hol érzed jól magad? „A csónakban.”
Hatszázezren voltunk, amikor 48-ban megalakult Izrael. Semmi esélyünk sem volt, hogy megússzuk, két ország támadott bennünket, fegyverünk is alig volt – és senki nem félt. Sokszor kérdezik tőlem, nem félsz? – nem, nem félek. Bármilyen furán hangzik, de mióta az ország fennáll, többen haltak meg autóbalesetben, mint háborús cselekmények miatt. Tehát a félelem nem logikus.
Sosem féltem – emiatt ha lehetetlen helyzetekbe is kerültem, mindig kimásztam belőle.
Az összeférhetetlenségem viszont sokszor törte ketté a pályámat, aztán kezdhettem elölről megint. De ez tulajdonképpen nem összeférhetetlenség volt, hanem következménye azoknak a dolgoknak, amiket a holokauszt során átéltem. Sokáig nem tudtam róla beszélni. Egyrészt azért, mert nem volt hihető, nem volt logikus. Egyszer jött haza a fiam az iskolából, nyolcéves lehetett, és nézett rám dühösen; azt mondta, miért nem védtem meg az apámat – ő Auschwitzban halt meg 56 évesen -, mert az iskolában azt tanította a Kaukázusból származó tanító, hogy mi, a túlélők vagyunk az okai, hogy nem akadályoztuk meg. Hát ha ott, Izraelben ezt kaptuk, mit mondjak itt? Senki nem tudta ezt feldolgozni: sem az áldozatok, sem a gyilkosok, mert senki nem tudott logikus magyarázatot találni. Az egyetlen ország, ahol ezt elkezdték, megtették, az Németország.
Bizonyos mértékig kötelességemnek érzem, hogy beszéljek a történtekről, hogy hallják az emberek, mert nem tudják, vagy rosszul tudják. Azért mentem el Flossenburgba is most pár éve, mert néhány dologra nem emlékeztem, és fel akartam ébreszteni az emlékeimet a helyszínen, hogy ne hazudjak, hanem igazat mondjak. Persze, nagyon nehéz, mert én is csak egy szemszögből látom a dolgokat. Igyekszem felülről látni, amennyire tőlem telik. Kell, hogy emberek tudják, mert mindaddig, amíg hazudok, vagy nem beszélek róla, addig nincs belső megbékélésem. Amíg másra mutogatunk, hogy ő az oka és nem én – addig nem lehet. A németek azt mondták, mi vagyunk az okai. De Magyarországon mindenki a másik felelősségére mutat rá, senki nem mondja, hogy igen, én tehetek róla.
Goebbels azt mondta, ha egy hazugságot az ember egyszer hall, kineveti, ha százszor, elhiszi; ha ezerszer, ölni tud érte. Hát nem mindegy, miket beszélünk össze…”

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)