Folytassa, Zsiga bácsi!

(A történet eleje itt olvasható.)

“A barátaimmal érettségi után megbeszéltük, hogy átmegyünk a partizánokhoz. Az első két csoport át is jutott. De volt köztünk egy besúgó, és a vasútállomáson észrevettem, hogy várnak. Hazamentem, felültem a biciklire, és azzal tettem meg a 48 kilométert – tíz perccel később érkeztem a megbeszélt helyre. Ösztönösen benéztem az ablakon, és láttam, hogy ott vannak a többiek megbilincselve. Én két hét börtönnel, vallatással megúsztam, a többiek a háború végéig a börtönben voltak – és megúszták… Onnan nem vitték el őket.
Kérdés: mi történik, ha nem nézek be az ablakon? Megúszom a koncentrációs lágert, a szovjetekhez kerülök, akarva-akaratlanul karriert csinálok. Aztán ’50-ben lecsuktak volna, mint Tito láncos kutyájának a kiszolgálóját, és mehettem volna a másik koncentrációs lágerbe…
Dióskálból először Zalaszentgrótra, onnét Zalaegerszegre, majd Szombathelyre vittek. Meg akart menteni valaki innen a faluból, el is jött értem, aztán a kapuban bemondta a nevét, meg hogy honnan való. Nem is akartam elmenni vele, mert meg voltam győződve róla, hogy megúszom a háborút ott Szombathelyen. Másrészt, mivel megmondta, hogy hova való, nyilvánvaló volt, hogy másnap megtaláltak volna.
Ahogy mondtam, Flossenburgba kerültem, ahonnan minden nap kijártunk egy üzembe dolgozni.
Gyárakat nem bombáztak, de a hozzájuk vezető hidakat, utakat vasutakat igen. Tehát nem volt már nyersanyagellátás. 1945. február 28-a volt, az utolsó nap, hogy kivonultunk munkába. Az erőm végénél jártam. Volt a németeknek egy egészen hülye dolguk: agyonverték, halomra lőtték, éhenhalatták az embereket, de ha valakinek eltört keze-lába, akkor azt kórházba utalták és hat hetet kapott. Hol itt a logika, ugye? Így aztán elhatároztam, hogy eltöröm a bal karom, aztán kipihenem magam. Ezen a bizonyos 28-án meg is próbáltam, de hiába ejtettem rá nagy köveket, nem tört el. Másnap nem mentünk ki dolgozni. Volt egy hat blokkból álló láger, ahol az utolsó kettőben WC is volt meg víz. Az előzőkben nem volt semmi, mellette ástak gödröt hosszában. Körülbelül ötszázan lehettünk egy blukkban, ami nem lehetett nagyob, mint a fél lakás.
Az appell, a számlálás sosem volt pontos, mindig órákig leltároztak bennünket. Úgyhogy nem volt elég a tizenkét órai munka, meg a gyaloglás oda-vissza, még néhány óra számolás is hozzájött. Volt, hogy éjjel két, két és fél órákat tudtunk aludni, és a legnagyobb kínszenvedést a kialvatlanság okozta. Úgy próbáltunk ezen enyhíteni, hogy öten mentünk összefogódzkodva, a két szélső volt ébren, a belső három aludt. Ez volt a legborzalmasabb.
Beraktak az 5-ös számú blokkba, ahonnan hetente kétszer elvitték a csapat egyharmadát elégetni.Mindig jöttek újak. Itt tartottam ki március 1-től április 4-ig, úgy, hogy nem vittek el.
A következő napokban egyre kevesebb idő telt el a légiriadó és a repülők megjelenése között, úgyhogy biztosan tudtuk, hogy közel vannak az amerikaiak. 13-án érkeztek meg. Előtte már a németek felszívódtak, mi meg megtaláltuk az élelmiszerraktárat, és oda befészkeltük magunkat. Néhányan voltunk csak. Annyi élelmiszer volt ott felhalmozva, hogy három hónapig elég lett volna az egész láger élelmezésére. Ott találtunk Karina tejcsokoládét, a mai napig emlékszem a nevére, meg arra, hogy mennyire jóllaktunk… Aztán egyszer csak felébredtünk arra, hogy hasmenésünk van – de amint utólag kiderült, közben másfél napot végigaludtunk.
Az éhségem még két évig megmaradt.
A háború után Pesten maradtam, villanyszerelőként dolgoztam, aztán egyszer csak kaptam egy behívót tényleges katonai szolgálatra. Elismerték a munkaszolgáatot, mert őrmesteri rangot kaptam; az összes volt osztálytársam tiszt volt. A nem zsidók. Megjött a behívó, és mondtam, hogy igen, a Weiss Zsigmond itt lakott, de két nappal ezelőtt elhagyta az országot és kivándorolt Palesztinába.Kérdezték tudom-e az adatokat, mondtam igen, minden fel van írva. Tudtam az adataimat, bediktáltam. Anyámnak meg írtam két levelet; az egyikben elbúcsúztam tőle azzal, hogy kivándorolok, a másikban meg leírtam, hogy ez nem igaz, de ezt mutasd meg, ha keresnek. És  kerestek is, megmutatta a levelet, aztán le is szálltak rólam. Pedig csak jóval később disszidáltam. Sokszor többet ér egy mentőötlet, mint öt mentőegylet.
Emlékszem, a hatodik születésnapomra kaptam egy nadrágot. Átmásztam a szomszéd kerítésén, és az új nadrágom elszakadt, mert fennakadtam a kerítésen. Megvertek érte, és az bántott, hogy miért kellett a születésnapomon bántani, miért nem lehetett a veréssel másnapig várni.A háború után tíz éven keresztül mindig azt álmodtam, hogy üldöznek a németek, én menekülök, és beakadok ebbe a kerítésbe. És amikor láttam, hogy menekülni nem tudok, akkor kirántottam egy karót, nekiestem a németeknek, és azok elszaladtak. És egyre hamarabb rántottam ki a karót, egyre hamarabb mentem nekik. Ezalatt a tíz év alatt én minden főnökömet megvertem. Rettenetesen kötekedő és támadó egyéniségem volt- mindig védekezésből. Akkor is, amikor semmi okom nem volt rá, de azt hittem. Lehetetlen lelkiállapotba kerültem sok évvel később – de ez a gyerekkori élmény elkísért. Aztán lassan elmúlt. Azért még mindig bennem van, hogy azonnal támadok; nem várom meg, hogy olyan helyzetbe kerüljek, ahol már meg sem tudom védeni magam. Egy patkány is, ha sarokba szorítják, nekimegy az embernek… Az az egy kiút van, ha van. Anélkül semmi.”

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)