Két kihagyhatatlan program: a Soproni Borház és a Harrer Chocolat

Két betervezett programunk volt soproni hétvégénken. Mint utóbb kiderült, jó is volt ez így, a borház és a csokiüzem kultúrtörténeti élményekben is részesített, így a filmek nézése és a szaunában ücsörgés között magunkra szedtünk némi hasznos információt.
Sopron belvárosában, egészen pontosan a Várkerület 15. szám alatt található a Soproni Borház, amely magában foglal egy borszaküzletet, illetve egy 300 éves szépen felújított, gyönyörű, nagy borospincét.

A borház kizárólag a történelmi Soproni Borvidék közel 120 féle borát kínálja, melyek jórésze meg is kóstolható, akár decinként. Mi délben, éppen nyitásra érkeztünk, nem is volt ott más rajtunk kívül. Ennek megvolt az a nagyszerű előnye, hogy miközben három pincészet egy-egy fajta borát ízlelgettük, pincérünkkel remek beszélgetést folytattunk borokról, borászatról, pincészetekről. Emberünk hihetetlenül felkészült volt, meséltük is neki az ellenpéldát: Sopron felé félúton, Sárváron megálltunk egy étteremnél. Kérdeztem a felszolgálót, milyen kávéjuk van? Mire ő: hát, valami olasz… Nos, ehhez képest a borházban tulajdonképpen egyórás oktatásban volt részünk: élvezet volt hallgatni pincérünket, ahogy beszél a tájról, a dűlőkről, az egyes pincészetekről, miért is olyan jó a boruk, az ár mennyiben tükrözi a valós értéket, mennyit számít a reklám. Azt is mesélte, hogy három héttel korábban maga Putyin elnök ugrott be csupán két masszív ember társaságában, és vásárolt például a legdrágább borból egy palackkal; ennek ára a borlapon 78 ezer forintban volt megállapítva, a borszaküzletben, ha jól emlékszem, ötvenvalahányezerért kapható. Az üzletben egyébként 1800-2000 forinttól felfelé válogathatunk finomabbnál finomabb borok között.
Sajnos a borház honlapja nagyon gyatra, tulajdonképpen semmi konkrétumot sem tudunk meg róla a nyitvatartáson és az elhelyezkedésen kívül, úgyhogy emlékezetből próbálom felidézni, mely borászatok palackjait árulják többek között: Luka, Hauer, Lővér, Pfneiszl, Ráspi, Taschner, Weninger, Ákos pincészetek. Olyan érdekességeket tudtunk meg, hogy például Weningerék biodinamikus művelési és termelési módszerrel dolgoznak, a szőlőt kamillával permetezik, a növényvédelmet pedig a természet vérszomjas ragadozóival, katicákkal végeztetik. Kérdezte is pincérünk, érzem-e az enyhe kamilla ízt a borban, hát, mondtam, már a pöttyöket számolom a nyelvemen…
Két üveg finom bort vásároltunk, és igyekeznünk kellett, hogy kettőre kiérjünk a Harrer csokoládéműhelybe.

 

Kedves “idegenvezetőnk” először egy filmet vetített le nekünk, amelyből a csokoládégyártás folyamatával ismerkedtünk meg a kakaófa szüretelésétől kezdve a különböző ízesítésű csokik készítéséig. Most már tudom, hogy a csoki ízét mennyire befolyásolja az, hogy honnan származik a kakaóbab.

Mint ahogy a bor esetében egy másik dűlőről származó nedű másmilyen ízű, ugyanígy nem mindegy, milyen földben gyökerezik az a kakaófa. Itt a Harrerben nagyjából tizenötféle, különböző helyekről származó kakaóból készült csokit lehet megkóstolni.

Mindegyik csokoládés henger felett egy ilyen ismertető olvasható, alatta pedig a kis ábrából megtudhatjuk, kóstolásunk tárgya mennyire kakaós, intenzív, édes, netán savanyú, hordoz-e magában virágos, gyógynövényes avagy gyümölcsös jelleget.
Ami ezután jött, arról nehéz beszélni.
Ízesített táblás csokik és pasztillák garmadája, amiből és amennyi jólesik! (Látod Szepyke, már van csipesz!)

Kedves fogyókúrázó sorstársaim, bevallom, itt elbuktam. Pontosabban: teljesen tudatosan nem álltam ellen a bűnös élvezetek csábításának, és kóstoltam a karamellizált kardamomos, málnás, rózsaszirmos, narancsos-chilis, szezámos, rózsaborsos, karamellás, kekszes, aszalt vörösáfonyás, citromfüves, banános, kalamanzis-gyömbéres, tonkababos, mentás csokikat. És ha még ez nem lett volna elég: ezután következtek a csokiszökőkútban megmártott gyümölcsök, banán, kivi, szőlő, alma…

 

A kóstolás-program egyébként 1990 forintba kerül egy felnőttnek, bőven megéri az árát.
Nem úgy az a film, amire ezen az estén ültünk be, újfent a Sopron Plaza egyik termébe.
Hugh Grant és Sarah Jessica Parker a két főszereplő, a cím pedig: Hova tűntek Morganék? (Did You Hear About the Morgans?) Egy szóval tudnám jellemezni: gyalázatos.

Nagyon vicces filmet akartak készíteni, de nem igazán sikerült. A férj félrelépése miatt válófélben levő házaspár egy közös vacsorát követően szemtanúja lesz egy gyilkosságnak. Mivel a Nagyon Veszélyes Elkövető meglátta őket, a rendőrség a tanúvédelmi program keretében a vyomingi Ryanbe költözteti a két nagyvárosit. Ez lenne a vicces alaphelyzet, két new york-i “Alsóretkesen”, hahaha. Ennek ellenére a poénok nem ülnek, Hugh Grant idegesítő, hogy már az x-edik filmjében hozza ugyanazt a nyökögős, teszetosza alakot, SJP meg egyenesen ijesztő. Rendben van, hogy lóarcú, de eddig legalább bongyor hajjal ellensúlyozták. Most a hosszú egyenessel még direkt rá is játszottak. Ráadásul, szegény – és nem bántani akarom – nagyon csúnyán öregszik. Persze, ettől még játszhatna jól.
A két nagy sztár nem hiteles, nem varázsolnak el, nem hiszek nekik. És egyfolytában azon gondolkodom, meg kéne nézni újra Tim Allennel és Kirstie Allie-vel a Szegény embert az Amish húzza c. mozit, mert ott – emlékeim szerint – mindaz működött, ami ebben a filmben nem.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)