Életrecept

A minap spinning edzésen találkoztam egy rég látott ismerőssel: az egyik nőgyógyásszal, aki több császármetszésemnél is közreműködött segédorvosként. Hashmattal egyéb szálon is futott ismeretségünk: mint újságíró, interjút készítettem vele 2001-ben, miután sikeresen lefutotta a New York Marathont. Vicces, amikor az embert olyanok műtik, akiket ismer, és ráadásul ő maga ébren van az operáció közben. Mert időnként átkiabál az elé kifeszített zöld függönyön, hogy “na, hol tartatok?” Mire jön a válasz: “Most vágjuk a fasciát!” Aztán pár perc, a bébit kiemelik, anyuka nézi, vigyorog, az aneszteziológusok jókedvűen duruzsolnak, és mire észbekap, hogy ismét megkérdezze, “hol tartatok?”, azt mondják neki, “most varrjuk a fasciát!” A mai napig nem tudom, mi az a fascia. De jó poén volt.

Szóval, arra gondoltam, ezt az interjút is megosztom veletek.

A szülész és a maraton

Azt talán senki sem vitatja, hogy nem mindegy, milyen az állóképessége egy kórházban dolgozó orvosnak. Így van ez a szülész-nőgyógyász esetében is: napi munka, műtétek, magánrendelés, szülések…. Dr. Hashmat Ibrahimkhail, aki négy éve dolgozik a keszthelyi kórház szülészet-nőgyógyászati osztályán, nem hétköznapi módon őrzi kondícióját: szenvedélye a futás, különösen nagy kihívást jelentenek számára a maratoni versenyek. Legutóbb tavaly novemberben, New Yorkban futotta le a híres 42,195 kilométeres távot, ezúttal 4:14:56 alatt, s kereken tizennégyezredikként ért célba – harmincezerből. Az afgán származású orvos húsz évvel ezelőtt, 19 évesen került Magyarországra, a pécsi orvostudományi egyetemre. Szülei és kilenc testvére akkor még Afganisztánban, Kabulban élt, ahonnan aztán valamennyien Kaliforniába menekültek; a teljes család áttelepülése – regényekből, filmekből ismert módokon – mintegy hat évet vett igénybe. Hashmat doktor az egyetem elvégzése után úgy látta: ha orvosként akar dolgozni, Magyarországon kell maradnia – különben ott folytathatja a tanulást, ahol abbahagyta: az itt szerzett diploma Amerikában nem sokat ér… Aztán megismerkedett későbbi feleségével, akivel két fiút nevelnek: Gergő 18, Yema 12 éves.

– Mikor kezdett futni? – kérdeztük az éppen néhány szabad óráját töltő orvost.

– Már az egyetem alatt is sokat futottam. Mint minden hosszútávfutónak, nekem is nagy vágyam volt a maraton. Eleinte kisebb versenyeken indultam, aztán jött a félmaraton, és idén októberben indultam a budapesti Kaiser’s Plus Maratonon, ahol sikerült teljesítenem a távot. Időközben – szinte teljesen titokban – interneten utánanéztem a New York Marathon részvételi feltételeinek, és jelentkeztem. Minden évben közel félmillióan kérik a részvételi lehetőséget a világ minden tájáról, ebből összesen harmincezret sorsolnak ki, akik lefuthatják a távot. Egyszer csak jött az értesítés, hogy engem is kisorsoltak… Egy pécsi vállalkozó barátom, Schneider Imre szponzorálásának köszönhetem, hogy részt tudtam venni a versenyen.

– Több mint negyvenkét kilométer – belegondolni sem könnyű; hogyan lehet erre felkészülni, ráadásul úgy, hogy az ember közben gyakorló orvos?

– Hét közben nem nagyon volt időm edzeni, inkább a hétvégékre terveztem be hosszabb távokat. Sajnos a közelben nem találtam olyan erdei utat, ahol megfelelő hosszúságú “pálya” lenne. Így általában betonon futok, vagy egy salakos pályán köröket, ami elég unalmas. Az is előfordult, hogy elfutottam Balatonfenyvesig, ami majdnem harminc kilométer Keszthelytől. A nagyobb versenyek előtt edzéstervet készítek, úgy próbálok felkészülni.

– Egy maratoni versenyen mi a cél? Csak az, hogy végigfussa a távot, netán az is, hogy bizonyos időn belül, vagy az, hogy mondjuk egyszer az elsők között, az élbolyban legyen?

– Szerintem – kivéve a profi sportolókat – itt mindenki úgy indul neki, hogy csak teljesíteni tudja. Négy óra körüli az az idő, amíg az ember lefutja a távot. Közben egyszer, kétszer, netán többször is átesik a holtponton, amikor úgy érzi, hogy kész, vége, meghal, nincs tovább, inkább feladja. Aztán csak sikerül valahogyan erőt meríteni, s az ember tovább megy…

– New Yorkban hol volt ez a pont?

– A 32. kilométernél éreztem úgy, hogy nincs tovább… Épp egy emelkedőn kellett felfelé futni, ahol nagyon fújt a szél. Előttem egy nagyon szép fiatal lány ment egy kerekesszéken. Valószínűleg béna volt a lába, de mégis elindult a versenyen. Hajtotta magát fel azon az emelkedőn, a segítői, akik vele futottak, hátra fordulva biztatták: “Gyerünk, Carol, meg tudod csinálni…!” Lassan utolértem, és ahogy elmentem mellette, láttam az arcán az iszonyú erőfeszítést, és közben folytak a könnyei, de nem adta fel. Akkor azt mondtam magamban, ha ez a lány így bírja, akkor nekem is bírnom kell!

– Mi van a verseny után?

– Vannak, akik összeesnek, elveszítik az eszméletüket, és komoly orvosi segítségre van szükségük. Sajnos az is előfordult, hogy két-három ember meghalt egy ilyen versenyen; szerencsére idén nem történt ilyen tragédia. A lényeg az, hogy a célbaérés után nem szabad leülni, lefeküdni – bár az ember legszívesebben azt tenné –, hanem igazság szerint még húsz percet sétálni kellene. A valóság úgy néz ki, hogy sokan fetrengenek, izomgörcseik vannak, rosszul lesznek…

– Ön hogy vészelte át ezt a kritikus időszakot?

– Most nagyon jól, mire az unokatestvérem megtalált, már átöltöztem, teljesen jól voltam, meg is kérdezte, hogy: na, lefutottad?

– Van ennek valami titka?

– Taktikázni kell. Nem lehet nagy hévvel nekiindulni, mert nagyon nagy a táv. Meg kell találni azt a tempót, amikor az ember úgy tud futni, hogy nem liheg, nem szúr az oldala, nem kapkod levegő után, mert különben nem fogja bírni, oxigénhiány lép fel. Gondoskodni kell a megfelelő folyadék-utánpótlásról, mivel abból rengeteget veszít az ember futás közben. New Yorkban a verseny előtt kaptunk egy kis füzetet, amiben minden részletesen le volt írva, még az is, hogy majd a futás közben hol, milyen italt talál az ember. Hol van víz, a különböző energiaitalok, ezekkel kalóriát is juttat az ember a szervezetébe. A lényeg az, hogy aki maratonin indul, annak hosszú távon kell gondolkodnia. Csakúgy, mint az életben.