Péntek estére

Ezt a kis írást a diningguide.hu gasztronómiai szakíró pályázatára készítettem; a feladat az volt, hogy szülessen egy esszé, amelynek témája a főzelék. Nos, én a műfaji meghatározásról megfeledkeztem, nem kimondottan esszé kerekedett belőle… A pályázat lezárult, a győztes művei itt olvashatóak. Mivel a továbbiakra nézve a Dining Guide nem rendelkezett, arra gondoltam, ez pont jó lesz egy kis pénteki olvasmánynak.

A főzelék



Egykedvűen kevergette az elérakott tányér tartalmát. Nyolcvanhárom évesen az ember már nem szeret kapkodni. Nem is tud. Piros-fehér-zöld, ez a magyar föld – ugrott be az ősi rigmus, miközben az ételt nézte. Piros a répa, zöld a borsó, fehér az őket összekötő közeg, az a lisztes-vizes-tejes mártás, ami sós és édes egyszerre, mint az élet, ami elment, mint a gyorsvonat. Két háborút is megért már ezen a magyar földön, s bár el akart menni, nem tudott. „Engem Vörösmarty átkozott meg”, mondogatta mindenkinek, mert ha idegen földre készült, villámként hasított a lelkébe a vers: “A nagy világon e kivűl/Nincsen számodra hely;/ Áldjon vagy verjen sors keze: /Itt élned, halnod kell.” Itt fog meghalni, az most már biztos. De mit hagy maga mögött?

Három gyereket, mondjuk. Igaz, nem beszélt már velük évek óta. Hogy ki rontotta el és hol, azt már talán senki nem tudja. Tény, hogy amióta meghalt a felesége, alig találkoztak. Ő volt az összekötő közeg, a fehér mártás, sóhajtott fel, és egy pillanatra megállt a kanál a főzelékben. Mintha kegyeletsértés lett volna, ha tovább kavarja, mert jó asszony volt ő, akárhogyis. Volt az a bolondériája, hogy verseket írt, könyveket adott ki, az egész ország olvashatta, milyen rosszul is élnek ők egymással; nem foglalkozott vele, mit szólnak a szomszédok a kitárulkozásához, uram-isten, mint valami céda, csak nem a testét, a lelkét dobta oda.
A gyerekeket szépen fölnevelte, ahhoz kétség nem fér. Olyanok voltak, mint a borsószemek, itt ni. Egyforma borsószemek. Három fiú négy év alatt, egy idő után ikreknek is nézhette őket az ember, úgy összenőttek. Kiskorukban még szót is értett velük, de ahogy nőttek, úgy nőtt a távolság közte és a fiúk között. Ők voltak a zöldek, én a piros, morfondírozott tovább, és ez az asszony tartott össze bennünket… Nagyot sóhajtott.
Nem vette ő észre ezt akkor. Nem látta azt az óriási erőfeszítést, amit a felesége tett, hogy egyben tartsa a családot. Azt csak akkor vette észre, amikor meghalt, amikor eltűnt, és hirtelen vákuum keletkezett a gyerekek és közte. Nem volt többé villámhárító, közvetítő, tolmács, aki mindkét fél nyelvén értett. És hiába próbáltak közeledni a fiúk, ugyanazzal a suta nemtörődöm attitűddel üldözte el őket, mint annak idején a feleségét. Istenem…
– Ilona… – lehelte maga elé, és két könnycsepp gördült végig az arcán.
– Na, mi van Józsi bácsi, nem eszi meg az ebédet? Hiszen finomfőzelék van ma, a kedvence! Nem ám aztán egy óra múlva korgó gyomorral jön itt nekem kenyeret kunyerálni!

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)