Az angyalok is ennének szarvashúst

Tegnap este épp hazafelé tartottam, amikor kétutcányira tőlünk, a domb alján az útkereszteződésben egy álló autót vettem észre, mellette idősebb úr toporgott meglehetősen tanácstalanul.
Megálljak? – suhant át az agyamon, pedig alapvetően segítőkész vagyok, mégis, az utóbbi évek tapasztalatai, a horror hírek engem is bizalmatlanná tettek az ismeretlen emberekkel kapcsolatban. Segélykérően nézett rám a bácsi, intett is egyet bizonytalanul, így hát ahogy mellé értem, lassítottam, és lehúztam az ablakot.
– Mi történt, segíthetek? – győztem le magamban az előítéletet.
– Hát nem is tudom, nem indul az autóm, vontatni kellene azt hiszem, itt lakom nem messze…
– Várjon egy percet, félreállok, aztán kitalálunk valamit.
Úgy is tettem, kiszálltam a kocsiból. A bácsi bemutatkozott, szépen megköszönte, hogy megálltam, majd magyarázni kezdte a helyzetet:
– Tudja, itt voltam a kórházban (a domb tetején), egy kisebb műtétem volt, de hát annyira izgultam, hogy amikor odaértem, elfelejtettem lekapcsolni a világítást. Persze, pont most nincs nálam mobiltelefon sem.
– Most műtötték?
– Igen, itt a nyakamat, látja? Egy daganatot operáltak le.
Ó te jó ég, szegény, és itt ácsorog a hidegben – gondoltam magamban, aztán hirtelen bevillant még valami:
– Csak nem azt akarja mondani, hogy megpróbálta betolni az autót?
– Hát, csak egy kicsit kellett, aztán legurultam a dombon. De nagyon tropa lehet az akksi, mert nem sikerült elindítani…
Nos, kérdésemre, hogy kit hívjak fel neki, ki tudna segíteni, morfondírozni kezdett.
– A feleségemet nem akarom, szegény, úgy is elég ideges a műtét miatt… Nagyon jó asszony, ötvennégy éve élünk házasságban, tudja? Mindenkinek ezt kívánom.
Végül hívtunk egy autóvillamossági műszerészt, aki meg is ígérte, hogy tíz perc múlva jön. Addig maradtam a bácsival, és azért felhívtuk a feleségét is, ne aggódjon feleslegesen tovább. Aztán mesélt magáról ezt-azt, megtudtam például, hogy nyolcvankét éves, hogy aktívan vadászik, hogy mit dolgozott a tanácsnál évtizedeken át, hogy két fia van, s ők mivel foglalkoznak, és néhány történetet az ötvenes évekből. Közben megérkezett a szerelő, és munkához látott. Én elköszöntem, mire a bácsi hálálkodni kezdett, majd érdeklődött, hol is lakom. Megmondtam, mire ő:
– Maga egy angyal. Tudja, arra gondoltam, valahogy ezt muszáj meghálálnom. Mit szólna egy kis szarvashúshoz? – Először tiltakoztam, de aztán arra gondoltam, miért is ne? Fordított helyzetben valószínűleg én is örülnék, ha viszonozhatnám valamivel a velem jót tevő kedvességét. Úgyhogy csak annyit válaszoltam:
– Köszönöm, egy kis szarvashúsnak mindig örülünk…
De igazából nem is fontos, hogy hoz-e vagy nem. Jó volt újra átélni az érzést, hogy önzetlenül segítettem.
Persze, nem esnék kétségbe, ha vadhús állna a házhoz; szépen felkockáznám, majd 3 evőkanál zsíron megdinsztelnék három fej apróra vágott vöröshagymát. Hozzáadnám a húst, körbepirítanám, tennék bele paradicsompürét, felengedném annyi vízzel, amennyi ellepi. Sóznám, borsoznám, és egy fűszerzacskóba a következőkből készítenék keveréket: babérlevél, borókabogyó, fehérbors, feketebors, koriander, mustármag, rózsabors, szegfűbors. Ha ez megvan, a készülő pörköltbe lógatnám. A vizet folyamatosan pótolgatva addig főzném, amíg a hús meg nem puhul. Végül zúzott fokhagymával, erdei gombaporral, pirospaprikával és két deci vörösborral ízesíteném. Dödöllével tálalnám. Ha volna szarvashúsom.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)