Mit kezdjünk egy hiperaktív apóssal?

Hát ide jutottam; az apósom kedvéért halászlét főzök.
Kapcsolatunk az elmúlt másfél évtizedben eléggé érdekesen alakult; velem leginkább a kedélyes távolságtartást, férjemmel szemben valami homályos okú néma haragot gyakorolt. Anyósommal sem volt jóban, meg a világgal sem, és azt hiszem, magával sem.
Aztán azzal, hogy anyósom meghalt, úgy tűnik, átértékelődött benne sok minden. Alapvetően megváltozott a magatartása felénk, ő, aki régen épphogy visszaböfögött köszönésképpen, most hálás minden telefonhívásért, ha meg is látogatjuk, szinte könnybe lábad a szeme.
Nem voltunk vele annyit az elmúlt tizenöt évben, mint az utóbbi hat hónapban.
Mesél, játszik az unokáival, beszélget velünk, nevetgél, és néha, egy-egy félmondattal végrendelkezik. Mondjuk úgy, hogy “azért jó lenne, ha ezt a házat majd megtartanátok”; vagy, amikor a szőlőről beszélünk, s hogy el tudjuk képzelni azt, hogy majd valamikor mi is művelnénk, azt mondja: “jól van, ezt már szeretem! Kár lenne ám kivágni ezeket…”
Na, szóval három hete beállított hat kiló konyhakész hallal, be tudom-e rakni a fagyasztóba, mert az övébe nem fér. Persze, mondtam, és be is tuszkoltam. Aztán egy hete mozgolódni kezdett (mármint após), hogy is lesz ez a karácsony. Mondtuk neki, legyen nálunk, örömmel el is fogadta a meghívást. Aztán a menü felől kezdett érdeklődni; a férjemet kérdezte, mit fogok főzni, mert hát azért kéne töltött káposzta vagy halászlé… Melyik napon mit tervezek, lesz-e annyi, hogy a sógoroméknak is elég legyen?
Eddig minden évben volt.
Nade mi lesz a hallal? Akkor ugye megfőzöm?
Hát ugye, én nem terveztem. Végiggondoltam, hogy sólet, camembert leveles tésztában, meg még egy-két apróság… de halászlé… nem is nagyon szeretem.
Jó, jó, de ugye megfőzöm? Mert ha én nem, akkor ő.
Akkor inkább én.
Hát így jártam.
Most állok neki.