Sakkozik a gyermek. A hármas számú, a kisebbik fiam. Kilenc éves; nagyon érdeklődő természet, rengeteget olvas, fogékony, ugyanakkor rendkívül érzékeny lelkű, alapvetően félénk kisfiú.
Legújabb szenvedélye a sakk. Örömmel vettem, hogy elkezdett játszani, szerintem általános iskolában kötelezően tanítani kellene, olyan sok képességet fejleszt. Emlékszem, én is ennyi idős lehettem, amikor rákattantam a sakkra; apuval feküdtünk a nagyszoba szőnyegpadlóján, köztünk a tábla, úgy tűnt, félig alszik, mégis mindig megvert. Aztán egyszer sikerült mattot adnom neki – máig emlékszem erre a pillanatra -, mire azt mondta: na, úgy látszik, most már oda kell figyelnem, miket lépek…
Aztán hamarosan megnyertem az iskolai sakkbajnokságot, majd a városin (Veszprémben laktunk ekkor) harmadik lettem. De aput nem sokszor sikerült megvernem.
És most én játszom a gyerekkel, de nem tudom, mivel teszek jót: hagyjam magam megverni? Na de mit tanul abból? Tegyek úgy, mintha nem tudnék sakkozni? Jó az neki? Másrészt viszont, ahányszor kimondom, hogy matt, mindig könnybe lábad a szeme, hiába magyarázom el, hogy nagyon ügyes voltál, majdnem te győztél, láttad, egy csomót kellett gondolkoznom, hova lépjek, akkor is csak szomorkodik. Aztán negyed óra múlva újra ott sündörög, hogy akkor játsszunk még egyet. Játssz inkább most Apával – ajánlom fel időnként, Apával valahogy mindig kiegyeznek döntetlenben. Azt azért hozzáteszem, én sem vagyok szadista. Tehát nem ütöm le a gyerek bábúit kárörvendő kacajjal kísérve: ha rossz helyre akar lépni, figyelmeztetem, miért is lesz veszélyben ott az a figura.
– Ezt kaptad apádtól, ezt adod tovább neki – tett ténymegállapítást a férjem.
– Oké, de ha apám nem így játszott volna velem, akkor is jó sakkozó lett volna belőlem? Sarkallt volna arra, hogy még játsszunk, még játsszunk, ha mindig én nyerek?
Bencénél is azt látom, gyorsan fejlődik, egyre ügyesebben játszik. Van úgy, hogy egészen hosszan belefeledkezünk a partiba, és ha ilyenkor jönnek az éhes családtagok, a legjobb, amit mondhatok: saláta a hűtőben, kenyér a kenyértartóban.
Már ha olyan ügyes voltam, hogy előre készültem a vacsorával. Mert a saláták nagyon finomak ugyan, de többnyire akkor, ha pihenhettek néhány órát, és az ízek, ahogy mondani szokás, összeértek.
Jelen variáció ötletdús elnevezése: füstölthúsos krumplisaláta. Kellett hozzá:
1 kiló kifliburgonya
3 szál újhagyma
2 gerezd fokhagyma
füstölt hús
2 ek mustár
10 ek olívaolaj
2 ek citromlé
1 ek szójaszósz (ha nincs, nem baj)
1 nagy pohár tejföl
só, bors
petrezselyemzöld
A kiflikrumplikat kuktában megfőztem – forrás után 5 perccel elzártam alatta a lángot, így éppen megpuhultak. Amikor már ki tudtam nyitni az edényt, leöntöttem a burgonyákról a forróvizet, hideget öntöttem rá, majd amint tudtam, lehúztam a héjukat, falatnyi darabokra vágtam, és amíg hűltek, összevágtam a többi hozzávalót. Ez esetben a füstölthús a pénteken főzött sóletből maradt; a szuper- és hipermarketekben kapható füstölt pulykacomb volt benne például, meg aztán egy kis házi füstölésű angolszalonna, továbbá sonka. Ezek maradékait vagdaltam nagyon apróra, és a krumplihoz adtam. Az újhagymákat vékonyan felkarikáztam, és a többi után küldtem. Egy edénybe tettem a mustárt, belenyomtam a két gerezd fokhagymát, lassan hozzáadtam az olajat, úgy, hogy közben folyamatosan kevertem habverővel. Ezután ment bele a citromlé, a szójaszósz, a só, a bors, végül a nagy pohár tejföl.
A mártást relatíve finoman összedolgoztam a krumplis keverékkel, és a végén még egy kicsit utánasóztam, majd megszórtam apróra vágott petrezselyemmel.
Hagynom kéne nyerni a gyereket?
Update (11.18.): A gyermek megvert. Mármint sakkban. És most örömmámorban úszik.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
