Többször is említettem már, hogy nagy palacsintakedvelő népség vagyunk, szeretjük a többek között a csokis palacsintát, lekváros palacsintát, mákos palacsintát, diós palacsintát, kakaós palacsintát, vaníliás palacsintát, gyümölcsös palacsintát, káposztás palacsintát, cukkínis palacsintát, húsos palacsintát, almás palacsintát, túrós palacsintát, citromos palacsintát, Gundel palacsintát, Hortobágyi palacsintát, csúsztatott palacsintát, rakott palacsintát, szögletes palacsintát, háromszög palacsintát, töltetlen palacsintát, vagy például az amerikai palacsintát.
És most, a téma avatatlan szakértőjeként kérdést kaptam egyik kedves olvasómtól, Ágnestől, aki a palacsinta titkát kutatja. Tőlem telhetően próbálok segíteni, ám ha valakinek van még jó ötlete, kommenteljen bátran.
Szóval, még el sem kezdjük a tészta kikeverését, de lehet, hogy vállalkozásunk máris kudarcra van ítélve – a palacsintasütőn ugyanis elbukhat az egész mutatvány. Lefogadom, a háziasszonyok zömének megvan a jól bejáratott palacsintasütője (sőt, szerintem általában legalább kettő), ami, ha elhasználódik, és kidobásra kerül, komoly űrt hagy maga után. A jól bejáratott palacsintasütőt ugyanis nehéz pótolni. Mert ahhoz, hogy jól bejáratott legyen, használni kell, ez meg az új sütő esetében még nem áll fenn. Hacsak nem tudunk szert tenni valaki más jól bejáratott palacsintasütőjére, de még az is lehet, hogy ami másnak bevált, az nekünk nem fog. A palacsinta ugyanis speciális étel; viszonyul készítőjéhez, megérzi, ha az fél tőle, és akkor juszt is odaég. De aki egyszer legyőzi ezt a félelmet, azon fog csodálkozni később, hogyan bénázhatott annyit ilyen egyszerű étel elkészítésével. Egyik volt kollégám ragaszkodott ahhoz, hogy az első palacsinta sosem sikerül, annak kötelessége szétszakadni; szét is szakad neki a mai napig. Mindig csak az első.
Aztán, ott voltak a békebeli palacsintasütők, amelyek majdnem minden nagymamánál lógtak valahol – tűzhely fölött, kamra falán -, feketék voltak, jó hosszú nyéllel. Egyszer vettem ilyet, újat. Ezüst színe volt. Kiderült, hogy a ráégett olajtól, idővel lesz fekete – de az lesz. Valaki azt mondta, vigyázzak vele, mert ha egyszer leég benne a palacsinta, utána mindig le fog; hát, bizony, le is égettem, és még később is, sokszor. Nekem nem vált be. Summa summarum, már vagy négy éve két darab Tefal palacsintasütővel rendelkezem (amelyeknek piros kör van a közepén), és a legmesszebbmenőkig elégedett vagyok velük. Nincs olyan, hogy nem sikerül a palacsinta (hess, Murphy!), könnyű tisztán tartani, és olaj sem nagyon kell bele (én azért pár cseppet mindig teszek).
A tészta. Rengeteg palacsintarecept olvasható a neten, különböző iskolák léteznek, úgymint vizes-tejes, tejes-szódás, csak tejes, csak vizes, sütőporos, olajos, olaj nélküli, egytojásos, kéttojásos, háromtojásos, hogy csak az alapverziókat ismertessem a klasszikus palacsinta tekintetben. Én a csak tejes irányzat követője vagyok, de ha lenne itthon szódánk, átpártolnék a tejes-szódásokhoz azonnal. Úgy készítem, hogy fél kiló liszthez adok két tojást, fél kávéskanál sót, két evőkanál cukrot, felöntöm annyi tejjel, hogy ezeket jól, csomómentesre tudjam keverni, majd még annyit adok hozzá (itt jöhetne a szóda), hogy az egész, szakkifejezve “sűrűn folyós” legyen. Vagyis, ha belemerítek egy merőkanalat, érezzem, hogy “tart” a folyadék, nem lötykölődik. Hagyom pihenni, így a liszt még egy kicsit duzzad. (Van, aki ilyenkor egy deci olajat is beleönt a tésztába.)
Amikor ez megvan, elkezdem melegíteni a tűzhelyen a két serpenyőt. Sem a túl nagy láng nem jó, sem a túl kicsi. Én a két hátsó, nagy rózsán, közepes fokozaton sütöm a palacsintákat. Ha elég forró a palacsintasütő, kevés (egy evőkanál) olajat öntök bele, amikor az is forró, merőkanállal szépen elterítem benne a palacsintatésztát. Ha a tészta túl lassan terül, azt jelenti, hogy sűrű, higítani kell tejjel, szódával vagy vízzel, hit és/vagy meggyőződés szerint. Ha túlságosan híg a tészta, akkor igen-igen vékony palacsintáink lesznek, persze van, aki direkt erre utazik.
Szóval, elterítem a tésztát, és nagyjából másfél perc múlva rázogatni kezdem a palacsintasütőket. Ha csúszkál a palacsinta, lehet fordítani. Kezdők ezt egy étkezéshez használt késsel szokták megoldani: vigyázva, nehogy felsértsék a teflont, a közepe alá csúsztatják a kést, és határozott mozdulattal megfordítják. De a dobós módszertől sem kell megijedni, négyből három gyerekem dobálva fordítja a palacsintát, a következőképpen: rázogatják a serpenyőt, és szép lassan a tészta egyharmadát előre kicsúsztatják belőle, majd ekkor egy határozott, gyors mozdulattal, csuklóból megemelik felfelé – és a palacsinta a fizika törvényeinek engedelmeskedve a levegőben megfordulva, nyers felével érkezik vissza a palacsintasütőbe. További egy perc, és mehet a tányérra. A következő palacsinta alá már csak pár csepp olajat öntök, ettől eltekintve ugyanúgy készül, mint az első.
Az amerikai palacsinta sütése annyiban különbözik csak, hogy egy palacsintasütőbe három kis kört helyezek el, és a szükséges idő elteltével (ezt bizony figyelni kell) egészen barbár módon beléjük bököm a villát, és megfordítom a palacsintákat.
Mostanában egyébként áttértem a kelt palacsintára, sokkal jobban ízlik.
Egy dologban biztos vagyok: ha valakinek mindig leég a palacsintája, vagy túl erős lángon süti, vagy a palacsintasütője a hibás. Le kell cserélni.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)