– Hány éves maga, Józsi bácsi?
– A hetvennyolcadikat töltöm. De én még ma is úgy vagyok vele, tudja, hogy egyből kettőt csinálnék. Nem ám úgy, mint ezek a mai fiatalok, hogy négy órakor befejezik a munkát, aztán mennek szórakozni, vagy beülnek a kocsmába, aztán csak vacsorára mennek haza…
Fotó innen.
Józsi bácsi volt a párom a minap, amikoris egy kis családias szüreten vettünk részt itt, a Balaton mellett. Vagyis együtt szedtük a szőlőt, ő a sor egyik, én pedig szemben vele, a másik felén. És közben beszélgettünk. Egészen pontosan Józsi bácsi beszélt, én pedig hallgattam, és igyekeztem az agyamat felvevőmódba állítani, mert a kis öreg annyi, de annyi érdekes dologról mesélt, hogy közben az jutott eszembe, ő egy olyan eltűnőben levő nemzedék tagja, amely az élemód megváltozása miatt már nem tudta teljes egészében továbbadni ismereteit, tapasztalatait a következő generációnak. Olyasmiket hallhatok tehát, amit csak ők tudnak.
– Mi nem jártunk ám a vetőmagboltba… Amikor leszedtük az uborkát, a szép nagy darabok belsejét kikapartuk, kiszárítottuk a magokat, aztán egy száraz edényben gyönyörűen elállt tavaszig, amikor jött a vetés. Ugyanígy volt a paradicsommal, paprikával, tökkel, mindennel.
Mindig azt szoktam mondani, hogy rengeteget dolgoztunk, de sokkal szabadabbak voltunk, mint a mai városi emberek. Megtermeltünk magunknak mindent. Voltak disznaink, meg baromfiak, tyúk, kacsa, pulyka, anyám tömte a kacsát, hogy jó hízott legyen a mája. Aztán minden szombaton levágott hármat a szárnyasokból, az bőven elég volt szombat-vasárnapra. Sokan laktunk ám együtt, a szülők, aztán mi, a feleségemmel, a gyerekeink – de hát kellett is a munkaerő a földekre. Disznót télen vágtunk kettőt; anyám kisütötte a pecsenyét, aztán leöntötte zsírral, és ez így hónapokig elállt. A füstőlőben lógtak a kolbászok, sonkák, aztán ha tavasszal úgy láttuk, hogy nagyon megfogyott, levágtunk még egy disznót. Nem sajnáltuk magunktól az ételt, mert a munkához fontos volt, hogy jó erőben legyünk!
Anyám igen finom süteményeket sütött: kelt rétest, fánkot, kalácsot, prószát… nagyon tudta, mit hogyan kell.
Én még ma is sokmindent megtermelek magamnak. Van veteményesem, rengeteg paprika, paradicsom, hagyma, krumpli lett, ott az alma, a többi gyümölcs… Kukoricásom is volt, de azt kiadtam bérbe, egy német műveli, de gépekkel, képzelje. Persze, hogy olyan nagy a munkanélküliség, mert mindent kiváltanak gépekkel. Negyven tyúkom van! Még fiatalok, most kezdtek tojni, de három-négy hét múlva már szép nagy tojásaik lesznek. Képzelje, van olyan nap, hogy 18-20 darabot kiszedek alóluk!
Aztán jönnek a gyerekek, nincs egy kis ez meg az? Dehogynem, mondom, itt van, vigyétek… Nekem van időm, mért ne termeljem meg? Aztán ott vannak a virágaim; tavaly februárban meghalt a feleségem, azóta rengeteg virágot ültettem; minden nap kiballagok a temetőbe, öt perc alatt ott vagyok, aztán egy fél órát el teszek-veszek ott, kicserélem a vázában a vágottat, megöntözöm, amit ültettem. Tudja, addig sem vagyok egyedül.
Látja ezt a gyönyörű fürtöt? Tudja, én még olyan helyről származom, ahol megbecsülték az ilyesmit, meglátták benne az értéket Nézek egy ilyen fürt szőlőt, és tudom, hogy mennyi munka van mögötte. Amikor egy autó nagy csikorogva fordult be a sarkon, szoktuk mondani egymásnak az asszonnyal, na, ennek is az apja vette az autót! Mert ha ő szedte volna össze rá a pénzt, jobban megbecsülné.
Hát ilyesmikről beszélgettünk Józsi bácsival. Remélem, lesz még rá alkalmunk, hogy folytassuk.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Nagyon jól esett olvasni, hús a zsíros bödönben, magok szárítása -mamámnál is volt valamikor régen, falun. Egy letűnőben levő világ…Köszönöm.
Bizony, egyszerű dolgok, amiről a városi embernek lassan fogalma sincs. Fáj, ha erre gondolok, komolyan.
Kicsit irigyellek… 🙂 Két okból is: egyrészt soha életemben nem vehettem részt szőlőszüreten – csak olvasgattam róla itt-ott; másrészt azért a beszélgetésért, amit leírtál. Nagyon szeretem az ilyen Józsi bácsikat – szerencsémre nincs hiány az ilyenekben nálunk sem – sokat lehet tanulni tőlük.
Én sajnos nem sok ilyen Józsi bácsit ismerek… És az a baj, hogy mire egy fiatal kíváncsi lesz arra, amit ezek a kis öregek mondani tudnak, sokszor már nincs lehetőség megkérdezni őket.
Végig lúdbőrözött a karom, amíg olvastam! Köszönöm!
Az én falusi rokonaim is ilyenek voltak. Most már csak 76 éves nagynéném él. A faluban több 80 éven felüli öreg is él fizikailag-szellemileg frissen. Szeretek oda utazni, teljesen más világ mint a város, a lakótelep. Megboldogult édesapám szőlőjében minden évben szüreteltem.
Másfél éve költöztünk Pestről, lakótelepről falura. Jött a 3 gyerek és nem bírtuk tovább a városban.Ó, hogy én mennyit tanultam azóta az emberekről, a vidékről. Már ezért megérte. Itt nálunk simán megy a saját vetőmag csere-bere. Valahogy jobb ez, mint megvenni. És még sokan megtermelik a család betevőjét. 80 évesen kora reggeltől dolgoznak kint a kertben fürgén, vidáman. Lehet beszélgetni, kérdezgetni, tanulni tőlük. Ovis srácaim imádják ezeket a bácsikat. van bennük valami tiszteletet parancsoló. (Én is csináltam kis konyhakertet. Khm…csak amolyan városilány módon, próbálgatva a dolgokat. De bizony egy negyed órás kapálás után megbecsülöm én is a leszedett paradicsomot!!!!! 😀 )
Ezeket az időseket az élteti, ogy tesznek-vesznek. Ha egyszer csak nem kellene többet menni kapálni, szőlőt kötözni, metszeni, szerintem el is menne az életkedvük.