Egy kis flash
Kisiskolás koromban a nyarakat – évzárótól évnyitóig, de szó szerint – egy kis Fejér megyei faluban töltöttem a nagyszüleimnél. A főtt kukorica ezen időszak kultikus eledele volt számomra. Szüleim még ma is emlegetik azt a levelet, amelyet hatévesen küldtem a mamáéktól haza; utóiratként azt biggyesztettem a végére, hogy “nagyon szeretem a főtt kukor Icát”.
Emlékszem, a mama kétnaponta reggel a kertből frissen szedett, vagy tizenöt cső kukoricáról lehúzta a héjat, a hajat, majd egy hatalmas fazékba rakta: alulra tett a levelekből, rápakolta a kukoricát, a tetejét megintcsak héjjal, és némi hajjal fedte be. Felöntötte vízzel, felrakta a sparheltre, és ott is maradt délig. Sóvárogva vártam, mikor lesz már kész, tébláboltam a konyhában, nem lehetséges-e, hogy már puha, de nem. Aztán ebéd után egyszer csak elhangzott a varázsszó: “megfőtt!”, és akkor még mindig várni kellett, hogy ne égesse össze az ember száját – majd leültem, magam elé vettem a tálat, jól megsóztam a kiválasztott példányt, és csak haraptam a sorokat a csövön, éreztem, ahogy a szemek szétpukkantak a számban, a sós és az édes íz kellemesen keveredett, én pedig elégedett voltam és boldog. Kerek volt a világ.
Később, ahogy kamaszodni kezdtem, felborult minden, nem vágytam a régi nyarakra, valami újat akartam, és elvesztettem nemcsak a gondtalan gyermekkort, de szép lassan az azt meghatározó arcok jórészét is. És elmaradt a főtt kukorica is.
Anyám nem főzött soha, mondván, nem éri meg a ráfordított idő, és én sem. Hat órán át forralni egy nagy fazekat a nyári melegben – hát, ehhez nekem sem fűlt a fogam. Épp ezért döbbentem meg, amikor a piacon az árus azt állította, hogy “nem kell ennek több idő, csak tíz perc”. Nem hittem el. Aztán a minap, egy másik ismerősömmel is előjött a téma, ő azt mondta, forrás után egy perc, és elzárja a gázt.
Hitetlenkedve néztem, és vettem nyolc cső kukoricát. És, ahogy a mamától láttam, megpucoltam, megágyaztam e levelekből egy fazékban, rátettem a csöveket, befedtem, felöntöttem annyi vízzel, hogy ellepje. Öt percig hagytam forrni.
Türelmetlenül vártam, hogy ehető hőfokúra hűljön, amit tányérra tettem magamnak. Jól megsóztam, aztán beleharaptam.
És könnybe lábadt a szemem.
Hirtelen ott ültem a kis falusi ház teraszán, az arcom szinte a tányérban, és csak harapom, harapom a sorokat egymás után…
Pont olyan lett, amilyennek lennie kellett. Ha ezt előbb tudom…
(Fotózni nem tudtam, mire észbekaptam, az összes kukorica elfogyott. A képet innen hoztam.)
Hasonló bejegyzések:
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)