Néhány napja afelett bölcselkedtem, mitől jó egy nap, és osztottam az észt a pozitív hozzáállásról. Mindig így szokott lenni, ha valamiben okoskodom, jól megkapom utána a helyzeteket, hogy gyakorolhassam a saját tanácsaimat.
A tegnapi nap bizony igénybe vett.
Kezdődött azzal, hogy reggel a piacon, amikor fizetnem kellett volna, akkor ugrott be, hogy a pénztárcámat este kivettem a táskámból. Az árus rendes volt, mondta, nem baj, legközelebb elhozom, hiszen nem ma kezdtem nála vásárolni, nem kell ezért külön visszajönni… De azért visszamentem. Miután otthon szénné égettem a sütőben a kenyérkockákat, és kifuttattam a rántott levest, úgy éreztem, jót fog tenni egy kis levegőzés, hát visszakerekeztem a piacra.
Onnantól kezdve, hogy hazaértem, Bence kezdte szívni a véremet azzal a kérdéssel, hogy mikor megyünk a játékboltba? Tegnapelőtt ugyanis a névnapjára kapott pénzekből vett magának egy mini távirányítós helikoptert, ami estére már el is romlott. Mivel a holmi több mint 5000 forint volt, megígértem, hogy visszavisszük. De aztán nem hagyott ezzel békén többet. A legváratlanabb pillanatokban – tökfőzelék habarása, fasírozott sütése, teregetés vagy éppen vasalás közben – állt mellém nyuszi tekintettel, és csak annyit lehellt “mikor megyünk?”, de látta, hogy robbanásközeli állapotba kerülök ettől a két szótól is, így hát egy idő után már meg sem szólalt. Csak állt ott, mint egy kérdőjel. Szóval, végül apa adta be a derekát: elmentek a játékboltba, ahol visszacserélték volna a helikoptert, de épp elromlott a számítógépük, így hát szóban tettek rá egy ígéretet, hogy amint a gép megjavul… Csak telefonáljunk. Feladat elnapolva.
Időközben újra hatra nőtt az ifjúság létszáma otthonunkban, aminek következtében a szokásosnál több ajtócsapkodás, rohangálás, kiabálás és bőgés strapálta amúgy is megviselt idegeimet. Kényszerstrandolást iktattam be gyorsan: hat órakor lerongyoltunk a Balatonra, és szépen megkértem mindenkit, most és itt ordítozza, futkározza és ugrálja ki magát, én pedig leheveredtem a fűbe.
Ekkor jöttem rá, mi a bajom: elég a nyári szünetből. Abszolúte elég. Jöjjön a szeptember, éljen az iskola, az óvoda, a rendszeresség, kérem vissza most már a magányos délelőttjeimet, szeretnék egy kicsit unatkozni, semmit tenni, lábat lógatni, boltba menni egyedül, rendet rakni és élvezni azt, hogy néhány óráig úgy is marad, főzős műsort nézni, dolgozgatni szépen, komótosan, csendben vagy zenét hallgatva… Elfáradtam. Remeg az az izom a szemem mellett, ami mindig jelzi, hogy itt a szanatóriumba vonulás ideje.
És amint ezt végiggondoltam, meg is nyugodtam; közel a megoldás.
Már csak hatot kell aludni…
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)