Horvátországi élmények – III. rész

Még mindig nem adtam fel a reményt, hogy jót együnk és igyunk, ezért a levezető sétát követően meglátogattuk a Stubica elnevezésű műintézetet, amelynek teraszán helyi érdekeltségű, forradalmárnak látszó tagok is múlatták az időt; gondoltuk, ha nekik jó, biztosan nekünk is megfelel.

A csöpp terasz másik két szabad asztalát is hamar benépesítették: egy olasz és egy német család telepedett mellénk, illetve mögénk. A felszolgáló néni – lehetett vagy 60 éves – mindegyik nyelven jól elboldogult, vagyis olaszul, németül és angolul. Viszont megúszott a hat asztallal, így férjem Carbonara spagettijére (lemondott az újdonságok kipróbálásáról) 40 percet, a sült halamra, amelyhez párolt mangoldot kértem, még további negyedórát vártunk. Később rájöttem, miért: valószínű, ez lehetett a kívánságteljesítő aranyhal, és biztos visszakönyörögte magát még egyszer a vízbe, mielőtt megsütötték. Nem tudom elképzelni, mi másért kerülhetett 150 kunába (~6000 forint) egy ilyen kis stubicában. Mellesleg finom volt, a spagettivel pedig jóllaktunk. Mindennel együtt 250 kunát fizettünk.

Egy kis desszertre beugrottunk a szemközti fagyizóba – amely láthatóan óriási forgalmat bonyolított – és az előző napi fagyikóstolás nyújtotta pozitív élmény után úgy gondoltuk, valami jóval zárjuk le enapi vacsoránkat itt. Kértünk egy baklavát és egy Figaro-szeletet, amely horvát specialitás lehet: két ostyalap között vastag karamelles-diós töltelék, a felső lap csokival is be van vonva. Hosszú hasábokra szeletelik. Ez remek volt, tényleg; baklavát ilyen rosszat viszont még életemben nem kóstoltam. Ezt most tényleg nem a bennem lakozó sznob mondja: olyan állott olajíze volt, hogy egy falat után nem voltam képes többet enni belőle.

Bevallom, ekkorra lelombozódtam teljesen.

Azon filóztam, hogy velünk van a baj? Valami antituristák vagyunk, vagy mi? Mindenki ódákat zeng Horvátországról, mi meg most már alig várjuk, hogy hazamehessünk… Járkáltunk még egy keveset Lovranban, aztán visszamentünk a szállodába. Jó kis Tom Hanks filmet adtak este.

Reggel frissen, üdén pattantunk ki az ágyból, jól megreggeliztünk, és elhatároztuk, autózunk még egy keveset a Kvarner-öbölből az Isztriai-félsziget irányába, mielőtt hazaindulnánk. Gyönyörű tájakon jártunk, de aztán közös megegyezéssel nem mentünk túl messze; hosszú még az út hazáig, és bizony jólesne már valami hazai…

És hát végülis a következő tanulságot vontam le: egyrészt, jó, hogy nem gyerekekkel mentünk. Velük együtt tökéletes a belföldi nyaralás. A gyereknek az a fontos, hogy együtt legyünk, és legyen víz a közelben. Ehhez pedig nem kell 4-500 kilométert megtenni.

Másrészt: Horvátországba vissza kell menni ősszel vagy tavasszal, az akkor szerzett élményeket összevetni a mostaniakkal, és messzemenő következtetéseket csak azután levonni.

Harmadrészt: túl jó helyen lakunk. Ez van.