Abbázia, az Adria Nizzája – Horvátországi élmények II. rész

Abban biztosak voltunk, hogy a hotel előtt szerzett stratégiai helyünket nem szabad feladnunk, látva a parkolókért folytatott küzdelmet. Így hát a szállodában magunkhoz vételezett korrekt reggeli után kiballagtunk a buszmegállóba, mert arról korábban informálódtam, hogy a 32-es busszal kiválóan lehet közlekedni a települések között, nem is tudom, honnan indul, és egészen Rijekáig megy. No de, hogy mikor… azt nem kötik az utas orrára. Azt mindenki tudja. Mi is megtudtuk, amikor átcsattogtunk a szemközti benzinkúthoz, és megkérdeztük. – Húszpercenként jár – osztotta meg velünk a nyilvánvalót a kutas. Visszasétáltunk hát, és vártunk. Három perc múlva elénk is gördült a járatunk, és boldogan perkáltuk le a jegyekért a 12 kuna/darabos árat.
Útban voltunk Opatija felé, amelyről a következőket olvashatjuk itt:

“A város jelenlegi és régi neve (Abbázia) egyaránt apátságot
jelent. A 15. században bencések alapítottak itt kolostort, de a környéke alapvetően lakatlan volt a 19. századig, amikor fiumei kereskedők kezdtek itt építkezni.
A patinás épületekkel rendelkezı Opatiját, vagy magyar és olasz nevén Abbáziát a horvát Monte Carloként, vagy épp az Adria Nizzájaként emlegetik. Nem véletlenül. A várost babérfa ligetek veszik körül, tengerpartja sziklás és festői. Mediterrán növényzetet, gyönyörű parkokat találunk itt, ahol jól megfér egymás mellett a babér, a leander, valamint a pálmák és a fenyőfák is.
Opatija a monarchia vezető üdülőhelye volt, és ez ma is érződik. 1860-ban az 1848-ban lemondatott Ferdinánd felesége, Mária Anna jött ide kúráltatni magát, ezután lett népszerű hely az elit körökben.
Opatija első villája a Villa Angiolina volt. Csodás virágoskertjét, és parkját Iginio Scarpa, egy rijekai nemes kereskedő építtette 1844-ben. Feleségét Angiolinának hívták, így szeretete jeléül a villának is ezt a nevet adta. Az Angiolinát 2000-ben teljesen felújították. Gyönyörű parkjában szökőkút áll, de híresek a Távol-Keletről, Dél-Amerikából, Ausztráliából, és a világ más tájairól származó csodálatos, és igen egzotikus növényei is. A leghíresebb közülük talán a japán kamélia, azaz a Camellia japonica.
Abbázia Fiume kikötőjének kiépülésével üdülőterületté fejlődött, 1884-ben a vasút kiépülésével hatalmas, nyüzsgő üdülőhellyé vált. Ebben az évben nyílt meg az első szálloda is, a ma háromcsillagos Kvarner. Valószínőleg ez az Adria keleti partjának legrégebbi szállodája. 1884-ben mindössze 10 hónap alatt épült meg – a Monarchia minden részéről hozattak ide építőanyagokat és mesterembereket.
Opatija alig másfél évtized alatt annyit fejlődött, hogy 1895-ben már magabiztosan írták róla, hogy évszakoktól függetlenül “kitűnő tartózkodási helye az üdülőknek és az élet harcában kifáradt, kimerült egyéneknek”. Főleg klimatikus gyógyhelyként ismert, reuma, asztma, szívbetegség kezelése lehetséges itt. Szanatóriumait többnyire magyar orvosok vezették.”

Nos, buszunkkal tíz perc múlva megérkeztünk az áhított városba, és leszálltunk a tengerparti sétány közepénél. Először balra tartottunk, végigsétáltunk a part mentén, valami békebeli hangulatú kávézót keresve. Bár kilenc óra sem volt, néhány bátor fürdőző már lubickolt a tengerben; először őket figyeltük, majd róluk a város emblematikus szobrára vándorolt a tekintetünk, amelynek címe: Üdvözlet a tengernek.

A szobornál időztünk kicsit, néztük a kristálytiszta vizet, és ahogy figyeltük, úgy vettünk benne észre egyre több vidáman úszkáló halat.

Igazából valami hangulatos kávézót kerestünk, de azt nem nagyon találtunk. Feljebb is szétnéztünk, ekkor már kezdték ellepni az egyébként mindenhol szűkre méretezett járdákat a turisták; végül, egy órányi bóklászás után visszatértünk a szobor közelébe, és beültünk a Hotel Mozart teraszára.
A kávé és a víz után elindultunk a part mentén vissza, Lovran irányába. Gyönyörű régi épületek mellett haladtunk el, amelyek jórészének szép, pálmafás parkja, vagy legalábbis kertje volt.

Opatija és Lovran között vezet a part menti sziklába vágott gyalogút, a Ferenc József sétány, hossza mintegy tíz kilométer. Bár nem határoztuk el, csak elindultunk rajta, végül a hotelünkig sétáltunk; ez óriási élmény volt. Gyönyörű helyen voltunk, és a kanyargós partnak köszönhetően a kilátás szinte lépésről lépésre más volt.
Útközben az egyik kis faluban, Ikában ebédeltünk. A sétány belefut a település nevét viselő étterembe, hát itt telepedtünk le. Itt azért, az előző estihez képest már több pozitív élményben volt részünk. A levesek előtt egy kistányéron kaptunk – mintegy ajándékba, bár a számla kétségkívül tartalmazta az árát csak épp beleépítve valamibe – “fish patét”, vagyis halpástétomot. Ez rendkívül ízletes volt, egészen felvillanyozott bennünket, hogy itt valami különlegesben lesz részünk. De nem lett. A levesek közepesek voltak, férjem haltála (tálja?) jó-jó. Amit én ettem, az volt igazán említésre méltó: zöld tagliatelle rákkal és lazaccal. A tejszínes mártással nyakon öntött tészta igazán finom ízeket hordozott, ennek az volt a baja, hogy keveset hoztak belőle. Az ételekért két sörrel és egy kávéval 350 kunát (nagyjából 14 ezer forint) fizettünk. És akkor még nem ettünk desszertet.

Azt később, Lovranban pótoltuk.

Folyt.köv.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)