Az a tiszta nyári íz…

Egyszerű és tökéletes. És ahogy a kolbásszal kiegészítik egymást, az meg egyenesen fenomenális.
Amikor Zsófival, a négyes számúval terhes lettem, a jobb élet reményében Keszthelyről Budapestre költöztünk. Ezt megelőzően egy évig a Bálint György Újságíró Akadémiára jártam – gondoltam, kilenc év gyakorlat után tanulok némi elméletet -, és amikor végeztem, két évfolyamtársammal lehetőségünk nyílt arra, hogy a Népszabadságnál töltsük el az egyhónapos szakmai gyakorlatot. Olyan lehetőségnek tűnt ez, amit kár lett volna kihagyni; ugyanakkor a férjem munkái is úgy alakultak, hogy hetente három napot Pesten töltött. Egyszerűen logikusnak tűnt a lépés, hogy odaköltözzünk.
Májusban dobbantottunk; a két nagyobbat új oviba, a kisebbet új bölcsibe kellett szoktatni, de győzködtem magam összeszorított foggal, hogy érdemes. A Mammut mellett, a Kisrókus utcában béreltünk lakást, rettentő forgalmas helyen, és csak az a kör, amíg reggel elvittem a három gyereket a rendeltetési helyére, egy órát vett igénybe. Ráadásul a kicsi, Bence, sehogy sem akart megbarátkozni a bölcsivel. Három héten át próbálkoztam a beszoktatással, ezt a három hetet szinte végigsírta. Az otthonunk nem volt kedvünkre való, játszótér legközelebb a Millennáris Parkban volt, ahol rengeteg neveletlen kölyök között kellett látnom az én kis vidéki csemetéimet, akik nem ilyen farkastörvényekhez szoktak, amik itt uralkodtak.
Borzasztó meleg nyár jött júniusban, a gyerekeket elvittük anyámékhoz, akik egy kis Balaton-felvidéki faluban laknak. Ketten maradtunk Pesten. Nekem jó sorom volt, sokat voltam a szerkesztőségben, jártam az emeleteket, rovatokat, figyeltem és írtam. Nézegettem a Fény utcai piacon, és állandóan kovászos uborkát ettem volna kolbásszal. Csak így, kenyér nélkül. Bár már volt három gyerekem, nem éltem át ezt a bizonyos kívánósságot; úgy gondoltam, hogy a hisztis nőszemélyek menedéke ez, valami koholmány, ami mögé betuszkolták a falánkságukat és a kényességüket. És tessék, a negyedik gyereknél a kovászos uborka és a kolbász megvonásával akár zsarolni is lehetett volna. Még szerencse, hogy nem a csokival jártam így, akkor nem mondta volna az orvosom, hogy “most milyen csinos kis terhes vagy!” Az ismerősök ezt látva mind mondták: na, biztosan fiú lesz!
Szóval, miközben elfoglaltam magam az írással és a kovászos uborka-vadászattal, nem is nagyon vettem észre – vagy talán nem akartam észrevenni annak reményében, hogy elmúlik idővel – hogy az én férjem szenved. Hiányzott neki a madárcsicsergés, mert a Kisrókus ucában legfeljebb csak az alsószomszéd papagáját hallhatta. És bizonyára hiányzott a jó kis mocsaras Balaton-szag, a víz közelsége, ami hazalátogatva már Siófoknál megérintett bennünket.
Július végén mondta először, hogy költözzünk vissza. Sok érvet felsorakoztatott mellette.
Egy hétig sírdogáltam, többnyire akkor, amikor nem látta – aztán azt mondtam, oké.
Rájöttem, hogy ez a szitu rajtam kívül senkinek sem volt jó – és valószínűleg pár hónappal később már én sem élveztem volna annyira.
Augusztusban visszacuccoltunk Keszthelyre, a legnagyobbat beírattam abba az iskolába, ahova elköltözésünkkor beszóltam, hogy mégsem ide jön majd a gyerek, a középsőt vissza az oviba, a kicsit a régi bölcsibe. Ma került kezembe a bölcsődei üzenőfüzete, a gondozónő szeptemberi első bejegyzését olvastam: “Bence néhány nap alatt úgy visszaszokott közösségünkbe, mintha el sem ment volna”. Könnybe lábadt a szemem.
Készítettem hát gyorsan egy jó kis mangalica-kolbászos kenyeret, amihez életem első saját készítésű kovászos uborkáját mellékeltem.
A receptje pedig:
2 kiló uborka
só
fokhagyma
víz
jó nagy csokor kapor
egy szelet fehérkenyér
Az ötliteres befőttesüveg aljára tettem a kapor felét, a megmosott uborkákon négy függőleges bevágást ejtettem, majd beleállogattam őket az üvegbe, közöttük találomra elhelyeztem öt gerezd fokhagymát. Rátettem két teáskanál sót, felöntöttem forró vízzel, a tetejére gyömöszöltem a kapor másik felét, és ráborítottam a kenyeret. Kistányérral lefedtem, és négy napra kitettem a napra.
Azután leszedtem róla a kenyeret, a kaprot, egy tálba szedtem az uborkát, ráöntöttem a levét, és a hűtőben tettem.
Hát ez az az íz… Tökéletes. Pedig nem is vagyok terhes.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)