Nos, hogy Keszthelyt az én városomnak nevezzem és tekintsem, néhány éve még nem történhetett meg. Talán túl sokáig dolgoztam helyi újságíróként, túl sokat tudtam – el akartam költözni innen. Kétszer is sikerült, de aztán mindig visszakeveredtünk, az én nem túl nagy örömömre. Azután már az országból is el szerettem volna menni, úgy gondoltam, akár Kanadát, akár Ausztráliát, akár Írországot választanánk, sokkal jobb körülményeket tudnánk biztosítani a gyerekeinknek, és nem egy olyan országban kellene élnünk, amely minden erejével azon van, hogy a tehetséges, a rabszolgasorból kitörni akaró embereket ellehetetlenítse, megfojtsa.
Ez az életérzés belengte a mindennapjaimat, borússá tett; időnként – teljesen váratlanul – erős szívdobogás lett úrrá rajtam, volt, hogy a boltban hirtelen úgy érzetem, elájulok, ki kell mennem innen. Valaki azt mondta, ilyesmi a pánikbetegség.
Aztán egyszer szíven ütött egy mondat: “Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Simone Weil gondolata észhez térített; rájöttem, soha nem lehetek boldog, ha mindig pont az nem felel meg, ami van. Ez nem jelenti azt, hogy az ember nem álmodozhat másról, az a fontos, hogy a pillanatnyi helyzetében is meg tudja látni a jót. Tudatosan változtattam a hozzáállásomon: hálát adtam Istennek, hogy itt élek, ebben a házban, ebben a városban, ebben az országban. Kerestem a szépet, a pozitívat, és szándékosan távol tartottam magam a politikától, attól az undorító szövevénytől, amely az emberek elől eltakarja, valójában milyen szép környezet veszi is őket körül. Rövid időn belül elmúlt a szívdobogás, a melankólia – boldog ember lettem újra. Szeretek itt élni, egészséges, élhető környezetben nőnek fel a gyerekeink, van víz, van hegy, van erdő – mi kell még?
Persze, ha az élet mégis úgy hozza majd, hogy elköltözünk innen, én nem zárkózom el…:))
Addig is, hadd ajánljak néhányat kedvenc helyeim közül, hátha jól jön valakinek. A fotókat nem tavasszal készítettem, hanem tegnap…
A pavilonsor
Ha szeretnénk elvegyülni a helyiek között, szőjünk mondatainkba ilyes fordulatokat: “menjünk le a pavsorra”, “nyomjunk egy lángost a pavcsin”, “gurítsunk egy sört a Kishaliban”.
Valamikor, még az én ifjúkoromban is szedett-vedett, egymáshoz tapasztott bódék sorozata volt csupán, amelyre néhány évvel ezelőtt egységes homlokzatot szabtak fából. Sokkal jobban néz így ki, a hangulatát mégsem veszítette el. Jobb időjárás esetén április végén kinyitnak a bátrabb üzletek, és amíg csak szabadtéren üldögélni lehet, nyitva is maradnak. Sosem számoltam meg, de nagyjából 10-15 egységet rejt a pavilonsor, ebben van egy-két játék és strandcikk árus, egy élemiszerbolt, két fagyis, a többi más-más főprofilú evő-ivóhely.
Az étteremben kiváló és villámgyors a konyha, a kiszolgálás jópofa, udvarias, készséges. Az étlap rendkívül sokoldalú, a klasszikus sült kolbásztól kezdve a fantasztikus gulyáson, sokféle frissensültön át a modern konyha nélkülözhetetlen salátáiig rengetegféle ételt tartalmaz. Egészen fantasztikus villányi kékoportót kóstolhatunk, a sörre sem panaszkodtak még asztaltársaim. Ami a legnagyobb dolog, azt hiszem, hogy sokszor visszatértünk már ide, és eddig egyszer sem csalódtunk.
És végül a fagyi. Kétféle fagyis van, az egyik Carte d’Or-t árul, régebben mindig oda mentünk. Az utóbbi hónapokban azonban átszoktunk a tíz méterrel arrébb található olasz fagyishoz, jobban ízlik.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
