Egy gazpacho három stációja

A harminc fokok eljöttével felerősödött bennem a vágy valami igazi nyári leves után. Aztán addig-addig nézegettem, amíg egyszercsak beugrott, hogy a gazpacho lesz a tökéletes megoldás. Sok receptet végignéztem, persze, megint a bűvös szakácson tanultam a legtöbbet a témában, ahol kiderült, e leves olyan komoly hagyományokkal renelkezik, hogy külön kötetet is szenteltek már neki. Klasszikus hozzávalói a kenyér, az ecet, az olaj és a só; ehhez az alaphoz adták hozzá a különböző zöldségeket, fűszernövényeket, sőt, gyümölcsöt is. Mint kiderült, a paradicsom nem is szükségszerű tartozéka, noha a köztudatba andalúz paradicsomlevesként vonult be.
Én is erre a verzióra gondoltam, amikor a gazpachoról ábrándoztam. És bár lehet, hogy a már említett könyv szerzője, Alberto Herráiz sikoltozva fogná a fejét eretnekségem miatt, de bevallom, nekem a paradicsomhoz a rozskenyér passzol igazán, így hát azt tettem bele.
A metódus a következő volt:
4-5 nagyobb paradicsomot összevágtam; nem húztam le a héját, nem szabadítottam meg a magjaitól sem, sajnálnám kidobni ezeket az értékes alkotórészeket. Illetve, ha már az autentikusság kérdését feszegetjük, szerintem az andalúz földeken dolgozó parasztok, akik cserépedényekben zúzták össze a hozzávalókat, nos, azt hiszem, ők sem tettek ilyesmit.
Mivel ezek a paradicsomok még nem az igaziak, sem színük, sem ízük tekintetében, egy hámozottparadicsom-konzervvel javítottam a helyzeten. Továbbiakban összevágtam két kisebb paprikát, egy uborkát, egy kisebb fej vöröshagymát, egy újhagymát, két gerezd fokhagymát és kábé 15-20 deka rozskenyeret. Mindezt egy nagy tálba tettem, leöntöttem olívaolaj, balzsamecet, só, bors keverékével (nagyjából 1 dl olaj, és annyi ecet, hogy ne borzasztó savanyú legyen a lé), majd lefedve hűtőben érleltem egy napig.

Ekkor elővettem, megkóstoltam, és elgyengültem. Olyan finom saláta volt az eredmény, hogy arra gondoltam, ezt így megeszem, ahogy van. Legközelebb pedig előzetesen megpirított kenyérkockákat teszek bele. Aztán úrrá lettem ezen a kísértésen, fogtam a botmixeremet, és leturmixoltam az egészet, közben további fél-egy deci olajat, és vizet (ízlés szerint, de legalább 2-3 deci) adagoltam hozzá. Az íz továbbra is remek volt, de tudtam, ha ilyen állagban teszem az asztalra kis családom elé, bizonyos finnyásabb személyek egyből rávágják, hogy köszi, abból nem kérek. Úgyhogy én, és egy-két lelkes követőm ebben a formában fogyasztottuk, a többieknek pedig leszűrtem.
Hát mit mondjak, így megint más, és megintcsak nagyon finom. Betétként – amit tropezone-nak neveznek – adhatunk hozzá bármit, amit jónak látunk: pirított kenyérkockát, apróra vágott hagymát, sajtot, uborkát, sonkát, halat. És bármely stációjában is fogyasztjuk ezt az ételt, a lényeg, hogy szépen lassan együk, élvezzük az ízeket.