Bort a borásztól!

Nem olyan régóta isszuk meg a bort.

Ahhoz, hogy az ember értékelni tudja a színét, az ízét, hogy elmélázzon a fajtáján, megpróbálja ízről beazonosítani, melyik melyik, vagy hogy egyáltalán meg tudja mondani, milyet is szeret ő – hisz annyiféle-fajta van -, és ne kólába löttyintve igya meg a legális tudatvesztésbe rántó mennyiséget, szóval, ehhez nem elég nagykorúvá válni. Ehhez meg kell érni.

Szakértők persze továbbra sem vagyunk, de már rendelkezünk némi tapasztalattal. Lokálevővé válásomkor úgy gondoltam, a bort is helyi termelőtől fogom beszereznni. Felfedeztem két faluval arrébb egy remek lelőhelyet, ahonnan Zweigeltet, és egy fehér cuvée-t szoktam vételezni. Mindegyik kiváló.

A napokban újfent meglátogattuk a borászt és feleségét – nyugdíjas házaspár, kedves, szívesen beszélgető emberek. Ezúttal azonban a bácsi a hegyen található pincéjét is megmutatta.

A birtok régi családi tulajdon, nagyjából ötven méter széles telek megy fel kétszáz méter hosszan az erdő alá. Az elmúlt évtizedekben a telek bizonyos részeit értékesítették, a megmaradt részhez azonban már ragaszkodnak. Nem is csoda.

A boltíves pincét még a bácsi dédapja építette az 1840-es években. A pince fölé aztán házat is húztak, itt lakott a család; később leköltöztek a falu központjába, ez a birtok lett “a hegy”.