Máglyarakás az "ötödik gyermek" ünneplésére

“Igazi család lettünk. Most már kutyánk is van.” – jegyezte meg Apa rezignáltan tegnap este, miután beadta a derekát, és Bence tanító nénijétől elhoztuk a szaporulat egyik példányát. Őt itt, a jobb alsó sarokban.

Anyukája egy kistermetű keverék, hasonló eme utódához, az apa személye abszolút tisztázatlan. A tanító néni közzétette az osztályban a két kis kéthónapos kölyök fotóját azzal, hogy szerető gazdit keresnek, és azóta Bence vezetésével kórusban unszoltak bennünket, hogy “léééégyszíííííííííí, léééégyszííííííííííííí, fogadjuk örökbeeeeeee!!!!! Legalább az egyikeeeeet!” Addig-addig, hogy tegnapra lebeszéltem Kati nénivel egy családlátogatást, vagyis, hogy mi látogatjuk meg őket családilag, és szemrevételezzük a kutyusokat. Kati néniben egy vérbeli kereskedő veszett el, a rábeszélés művészetének oly fokán áll, amelyre én is áhítozom eljutni, sok pénzt kereshetnék vele, azt hiszem.

Amikor beszálltunk a kocsiba a kis feketével és az ő törölközőjével (szintén látható a képen) Apa csak annyit mondott: “pedig végig villogott a vészjelzőm”.

E mondat értelmezéshez ismerni kell az előzményeket: úgy négy évvel ezelőtt volt két vizslánk. Egyet szerettünk volna, aztán bónusz kaptunk mellé még egyet. Az alatt a fél év alatt, amíg nálunk voltak, tönkretettek mindent az udvaron, és persze kártékony hadműveleteiket nem korlátozták a mi területünkre, az alsó szomszéddal közös udvar egyetlen négyzetméterét sem kímélték. A gyerekeket nekifutásból borították fel, és nem lehetett elindulni otthonról anélkül, hogy össze ne ugrálták volna a távozókat. Mi nem voltunk elég érettek, felkészültek a kutyatartásra, és, azt hiszem, ők nem a hozzánk való kutyák voltak. Fajtájukhoz méltó helyet kerestünk a számukra, vadászoknak adtuk tovább őket. Mi megkönnyebbülve, a gyerekek könnyes szemmel néztek a kutyákat szállító autók után, és úgy éreztük, új, jobb élet kapujában állunk. Elindult a helyreállítás.

Apa persze megígérte a gyerekeknek, hogy majd egyszer, MAJD EGYSZER lesz kutyánk, de semmiképp sem kettő, és gondos mérlegelés után választjuk ki a fajtáját.

Nnna, hát ennyit a gondos mérlegelésről.

Ahogy ránk nézett okos kis gombszemeivel, a gyerekek rimánkodása felerősödött, tudták már, kit kell csak meggyőzni, úgyhogy az együttes “Apa, légyszííííí, apa légyszíííííí” könyörgésekre a családfő ellenállása is megtört, személye falkavezérré avanzsált, pozitív érzelmeket kezdett táplálni a kis jövevény iránt. A kutyus, akit jobb ötet híján egyelőre Picinek hívunk, nagyon nyugodt, éjszaka kétszer nyöszörgött csupán; a szobatisztaságra nevelésben is sikereket értünk el, rájöttünk, hogy ha ébredés után azonnal levisszük, egy felmosást megúszunk.

Szóval, Pici tiszteletére ma máglyarakást készítettem ebédre, na meg azért is, mert meglehetősen elszaporodott a szikkadt zsemlék száma a kenyértartóban. Meg azért, mert nem jár olyan sok munkával, hogy közben ne tudtam volna figyelemmel kísérni az eb akklimatizálódását.

Hozzávalók:

6 zsemle

5 tojás

5 ek cukor

0,5 l tej

5 alma

2 marék mazsola

10 deka darált dió+cukor

1 kisüveges baracklekvár

Az almát felszeleteltem, egy kisebb lábasba raktam, kevés citromlével meglocsoltam, ráöntöttem két vaníliás cukrot, és a mazsolával együtt megpároltam.

A tojásokat szétválasztottam, a sárgáját összekevertem a cukorral és a tejjel. Ebbe forgattam bele a kb. egy centi vastagra vágott zsemleszeleteket, majd szorosan leraktam ezekből egy sort (a zsemlék felét) egy kivajazott közepes tepsibe. Megkentem a lekvárral, megszórtam a cukros dióval, ráraktam a párolt mazsolás alma felét; ezután újabb áztatott zsemle-sor, lekvár, dió, alma-réteg következett, és ekkor 20 percre betoltam a 200 fokos sütőbe. Felvertem a fehérjéket, beletettem a maradék baracklekvárt és a diót is, majd rásimítottam a rakás tetejére, és még vagy negyedórán át hagytam, hadd kapjon egy kis színt a teteje.

Ja igen: ha valakinek van frenetikus kutyanév-ötlete, kérem, ne fojtsa magába!