Hogy is van a reklámokban? Anyuka mindig boldog, mindig nevet, megbirkózik a legmakacsabb fűfoltokkal, az ovis zenebona túlélésehez is legfeljebb egy fájdalomcsillapítóra van szüksége, és az élet újra gyönyörű.
Persze, a valóságban nem mindig klappolnak a dolgok. Sőt. Van úgy, hogy azt érezzük: az életünk az állatorvosi lóhoz hasonlít – minden bajt meg lehet rajta találni… Íme szemléltetésül egy háromgyerekes példa.
Szóval, akkor holnap a két nagyobb gyereknél anyák napja az oviban. A lányomnak még jó a tavalyi szoknya, de a fiam kinőtte az ünneplő nadrágját, keresni kell egyet az örökölt holmik között. És ne felejtsem el ellenőrizni a gombokat! Mindezt reggelre szépen összekészítem, meg aztán valamit főzni is kellene, hogy holnap az ünnepség után legyen mit enni itthon…
Mit mondasz, kisfiam?? Ma lesz az anyák napja? Na neee, az nem lehet, hát ki volt írva, hogy 7-én, kedden fél ötk…… Te jó ég, az tényleg ma van! Hogy hol az ünneplőtök? Hát, maradjunk abban, hogy délután beviszem az oviba, jó? Akkor, a program változik: gyerekeket el az óvodába, a kicsit a bölcsibe. Telefon a mamának, segítsen, hajtsa fel azt a nadrágot, amit találtam. Utána irány a munka. Mi lenne velünk a mama nélkül?
Négy óra lesz. Tehát, először a kicsiért a bölcsibe, aztán haza az ünneplőkért, negyed ötre az oviban kell lennünk! A kicsi sír. Belázasodott, és nemrég hányt. Remek. Mindegy, kúpot kapott, azt a félórás műsort valahogy átvészeljük. Apa estig dolgozik, és hát kire bízzunk egy beteg gyereket?
Rohanva tolom a babakocsit. Mindjárt negyed öt. Ünneplők összekészítve, felkapom, futás tovább. Négy óra húsz van, jó a részidőnk, csak későn indultunk. Huszonötre az ovinál vagyunk. Rólam patakokban folyik a víz, a kicsi meg útközben elhajította a cumiját, és most bőg. Majd visszafelé megkeressük. A két nagyobb gyerekem is hüppög, már azt hitték, nem érünk oda időben. Szerencsére átöltöztetik őket az óvó nénik.
A műsor nagyon szép, minden gyerek aranyos, minden anyuka büszke. De mi ez a bűz? Hát ez nem lehet… A kicsi bekakilt, és persze a rohanásban nem hoztunk cserepelenkát. Kezd egyre nyűgösebb lenni, felállok vele. Természetesen ezzel megzavarom a műsort, gyermekeim megijednek, hogy tán már menni is akarok, de bíztatóan rájuk mosolygok, nyugi, nyugi, csak felállunk. A kicsi lassan elalszik a vállamon, s miközben az én drágáim szavalnak, úgy érzem, mindjárt összecsúszom. Mit fogunk vacsorázni? A fagyasztóban van egy zacskó szilvásgombóc, hazafelé majd veszünk zsemlemorzsát a boltban. És tejet. Meg cukor is kell. Meg némi felvágott. Tehát, tej, cukor, felv… Vége is a műsornak? Édesek voltatok, köszönöm a virágot, büszke vagyok rátok, nagyon köszönöm!
Hazafelé a kicsi felébred a babakocsiban, és mindenáron ki akar jönni belőle. Mivel nem tud, végigordítja az utat. Az egyik virág szerencsétlen módon a kerekek alá kerül. A két nagy azért nyúz, hogy nekik is vegyek valamit a boltban. Persze, jó, veszek… De mit is akartam még? Tej, cukor, felvágott, és még valami. Mindegy, fizetünk.
A pénztárcám… Nincs itt.
Nem sírok. Nem sírhatok a gyerekek előtt, mert kétségbeesnek. A vacsora vajas kenyér, teával. Fürdés, fekvés, jóéjtpuszi, és már alig várom, hogy belezuhanhassak a fotelba. Anyák napja. Ez egy szép ünnep. Értem, nekem…
Arra eszmélek, hogy a legnagyobb gyerek jön ki a szobájukból, „csak vécére megyek”, mondja, aztán odalép hozzám is. „Te vagy a legszebb, legaranyosabb anyuka a világon.” Puszit ad, és megy vissza az ágyba. Csak menjél, gyorsan… mert aztán már nem bírom visszatartani a könnyeimet.
(Az illusztrációt Kertész Csaba készítette.)
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
