Húsvéti dohogásaim

Ha most olyan bächerivános akarnék lenni, akkor azt mondanám, húsvétkor sonkát kell enni tormával, tojással, punktum.

Csakhogy a nagy ünnepekkor mindig előbújik belőlem a teológus, és nem hagyja, hogy szó nélkül elmenjek bizonyos tények mellett. Például, hogy az amúgy feltámadás ünnepeként számon tartott jeles napoknak, pontosabban az ünnepi szokásoknak és szimbólumoknak nem sok közük van a nevezett eseményhez; az időpont egyezik úgy-ahogy, hiszen Jézus halála a zsidó pészach, vagyis az Egyiptomból való kivonulás ünnepén történt. Nem véletlenül, persze.

A történet meglehetősen közismert, de mégis, adjuk meg a módját: amikor az Örökkévaló kihívta a zsidókat Egyiptomból, a fáraó nem igazán lelkesedett az ötletért, hogy elengedje az olcsó munkaerőt; Isten tíz csapással sújtotta az országot, mindegyik csapással megalázva annak egy-egy istenét. Az utolsó csapás megtörte a fáraó ellenállását, aki maga is elvesztette elsőszülött fiát. A zsidóknak ezen a napon házanként egy-egy bárányt kellett elkészíteni tűzön sütve, amit kovásztalan kenyerekkel, keserű füvekkel ettek meg. A bárány véréből pedig az ajtófélfára kellett kenni; aki így tett, annak házát elkerülte a pusztítás:

„Mert általmegyek Egyiptom földjén ezen az éjszakán, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, az embertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden Istene felett ítéletet tartok én, az Úr. És a vér jelűl lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek, és nem lesz rajtatok csapás veszedelmetekre, amikor megverem Egyiptom földjét.” (Mózes II. könyve, 12:12-13)

Az Újszövetségben Jézus lett ez a bizonyos bárány, akinek a kiontott vére, halála és feltámadása, vagyis egyetlen, tökéletes áldozata miatt a pusztító elkerüli a Benne hívők „házát”, életét.

Ehhez képest nálunk bárányról szó sincs, van viszont nyúl, sonka, tojás, szentelt barka, locsolkodás… Teljes a képzavar. Hogy kerül a csizma az asztalra? Mit keresnek a pogány termékenység-, és egyéb mágikus szimbólumok a keresztény ünnepen?

(Aki a témában szívesen tájékozódna, megteheti itt, itt, vagy például itt.)

Teológus hallgatóként még anno felmerült bennem a kérdés, vajon a Bibliát forgató egyházfők miért nem hívták fel a hívek figyelmét arra, hogy amennyiben keverik a szezont a fazonnal, a Szentírás szerint egyenesen átkozottak lesznek? Erre az az egyszerű válasz, hogy a pogány szokások átemelése a keresztények közé elősegíti a pogány háttérből jövők meggyökerezését a katolikus egyházban. Az meg, hogy Isten Igéjével ellentétes… háát, nem ez az egyetlen.

Ezért berzenkedem én a húsvéti szokásoktól. Meg aztán, nem is vagyok sem katolikus, sem pogány… Hogy akkor meg minek jár a szám? Hát csak úgy.

Mindamellett azt mondom, egyen sonkát, akinek jólesik; csak ne kerítsen neki ideológiai hátteret. Az ünnep jó, ha a családok nyugalmát, pihenését, egységét segíti elő, az pedig, hogy ki miben hisz, nem ilyenkor, hanem a hétköznapokban, bajban, bánatban, nehézségben, örömben mutatkozik meg. S ha már bächeresen kezdtem, hadd zárjam is az ő szavaival:

„…semmi sem lehet több annál, mint leülni a sonkatál köré, leülni együtt, és falni a húst, hagymával, retekkel és nem gondolkodni és beszélni egyébről, mint hogy a sonkaléből mi legyen.”

(A kép innen származik.)