Illat a múltból

Mostanában egy-egy illat nyomán bevillan valami a gyerekkoromból, valami elfelejtett pillanat, íz, hely, esemény, személy… Öregszem?

Egy hete történt, beléptem valahova, és akkor éreztem meg Irén Néni Boltjának Illatát.

Irén néni apai nagyapám mostohatestvére volt. A családi legendárium szerint dédatyám egyszer, valami vonatút során egy fiatal nővel került egy fülkébe, aki két kisgyerekkel utazott. A nő elbeszélgetett az akkor még nem idős, egygyermekes apával, majd, közölve, hogy rögtön jön, kiment a fülkéből. Nem is jött vissza aztán. A gyerekek maradtak.

A dédi aztán hivatalosan is örökbe fogadta őket, Lalit és Irént.

Lali nyughatatlan fiatalember volt, ’56-ban meg is lépett Ausztráliába – bár apámat, a kis “unokaöcsit” mindig azzal bíztatta, hogy majd együtt mennek Honoluluba. Na, hát oda nem ment. Elvett viszont egy lengyel nőt, és született három ausztrál gyerekük. Tíz éve, meghalni költözött vissza csak.

Irén néni hagyományosabb pályát futott be, kereskedelmi végzettséget szerzett, férjhez ment, lett egy fia.

Meg az a bolt. Nem a sajátja volt, persze, valami ÁFÉSZ-egység csak, de mégis. Egyedül dolgozott benne, és a hagyományos, alapellátási cikkeken kívül lehetett kapni kimért nápolyit, kakaósat, vaníliásat, citromosat, meg “barackmagot” – nekem az volt a kevencem. És azon ritka alkalmakkor, amikor elmentünk Irén Néni Boltjába, mert én kértem, hogy menjünk el oda, noha elég messze volt, anyukám vett nekem egy zacskóval, és én boldogan léptem be a pult mögé, fel a dobogóra, Irén néni mellé, és olyan bennfentesnek éreztem magam. Leültem a pénztárgép mögé, és szívtam magamba az illatot, és tömtem magamba a mogyoróízű krémmel töltött ostyát. Anyu pedig megivott egy kávét, mert az is volt Irén néni boltjában. De lehet, hogy nem hivatalosan; az illata mindenesetre része volt annak, amit én a napokban éreztem valahol.

Gyermekkorom múzeumából.