![]()
Régi kollégám, Gyuri mondogatta bölcsen: a felmelegített leves nem jó. Vagyis, ha valakitől búcsút vettél, ne kezdj vele újra, nem fog menni; ennek alátámasztására saját magánéletéből hozott példát, ami passzolt, tényleg.
Na de én most elmesélem az enyémet.
Ifjú menyasszonyként igen nagy bajban éreztem magam. Volt egy vőlegényem, akivel egész baráti körünk szerint jól összeillettünk, és tényleg, én is csupa jót tudtam róla mondani, de valami, valami nagyon hiányzott. Az a plusz, az a tűz, az az igazi, lángoló szerelem. És ez az esküvő tervezgetésének hajnalán nem volt bíztató.
Hosszasan vívódtam, majd – életemben először – az apámmal folytatattam kijózanító beszélgetést. Ő azt mondta: ne törődjek vele, ki mit mond, ha rossz döntést hozok, senki más nem viseli helyettem a következményeket; ha tehát nem vagyok szerelmes, ne menjek férjhez.
Megfogadtam a tanácsát, s mindenki megdöbbenésére felbontottam az eljegyzést.
Felszabadultam. Szárnyaltam. Boldog voltam.
Egy darabig.
A volt vőlegényemmel azonban egy főiskolára, ráadásul egy csoportba jártunk, ez némiképp nehezítette az egymáson való túljutásunkat, de én haladtam benne jobban. Teltek a hónapok, több, mint fél év, különböző programokon itt-ott összefutottunk, kénytelen-kelletlen láttam, hogy viselkedik, feltűnt, hogy sokat változott, valahogy keményebb, határozottabb, férfiasabb lett – olyan, amilyennek én szerettem volna még akkor.
Kevés idő telt bele, azt vettem észre, hogy beleszerettem a volt vőlegényembe.
Na, veszett fejsze nyele, most mit tegyek? Menjek oda hozzá, és mondjam azt, bocsi, meggondoltam magam, elveszel feleségül? Vagy: helló, megvannak még a jegygyűrűk? Hordhatnánk…
Hát nem, ez nem ment. Inkább egy szép napos nyári délután lesétáltam a Balaton-partra, leültem arra a padra, ahol régen együtt üldögéltünk, és elsóhajtottam egy fohászt az Örökkévalónak: ha lehet ebből a dologból még valami, hát jöjjön ide Ő…
A cipőmet bámultam éppen, amikor egy biciklikerék termett előtte. Felnéztem, és… Igen, bármennyire hihetetlen, bármennyire nyálas, Ő volt az, teljes valójában. Hirtelen szólni sem tudtam.
Aztán mégis, és onnantól kezdve rengeteget beszélgettünk. Aztán összeházasodtunk és született négy gyerekünk. Temérdek nehézségen is átmentünk, ám a szerelmünk, az nem változott; pontosabban, változott, de csak előnyére, mint a jó bor. Tudom, kit szeretek.
Na és itt a párhuzam a káposztalevessel, merthogy ez nemcsak jó felmelegítve, hanem sokkal jobb úgy!
Hozzávalók:
1 póréhagyma
3 gerezd fokhagyma
kb. 40 dkg savanyú káposzta
kb. 30 dkg füstölt comb
egy szál füstölt kolbász három marék hántolt árpa (gersli)
só, bors, őrölt pirospaprika
babérlevél
borsikafű
A póréhagymát megtisztítom, apróra vágva kevés olajon, időnként kevergetve párolgatom a kuktában. Felkockázom a combot, nagyjából azonos darabokra vágom a kolbászt, és a hagyma után küldöm. Közben szintén felaprítom a káposztát – nem szeretjük, ha hosszú szálak vannak az ételben, és lógnak le hosszan a kanálról -, ez is megy a kuktába. Felöntöm annyi vízzel, hogy ne csak ellepje, hanem úgy négyujjnyival a káposzta felett érjen a víz. Beledobom a négy marék gerslit, sózom, fűszerezem, majd lezárom a kuktát, és miután felforr az étel, nagyjából háromnegyed órán át hagyom “pöszörögni” takarékon.
Ezután lezárom a gázt, s ha már nyitható a kukta, behabarom a levest 4 dl tejfölben elkevert 2 kanál liszttel.
Hm. Mit szólsz, Gyuri?
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Régi kollégám, Gyuri mondogatta bölcsen: a felmelegített leves nem jó. Vagyis, ha valakitől búcsút vettél, ne kezdj vele újra, nem fog menni; ennek alátámasztására saját magánéletéből hozott példát, ami passzolt, tényleg.
A leves is nagyon jó….De ha nem haragszol, a storytok most az egyszer méginkább!Ne aggódj,hibátlan a levesed is-csak túl jóra sikerült mellé a körítés:) Szeretem ezekben a blogokban az ilyen szívmelengető történeteket! Sok-sok boldog évet Nektek!!!!!
Jó volt olvasni:)
Ó, köszönöm, köszönjük! :))
Most nézem csak, milyen éjjeli-hajnali baglyok vagytok… Dorka, már nem aludtál, vagy még nem 3/4 6-kor?
Csatlakozom az előttem szólókhoz:)
Szia Móni!Kedvenceim a mesélős főzések. És ez is egy igazi gyöngyszem!Örülök, hogy megtalálam a blogodat!
Anyunya, Cserke, köszönöm!:)
De szép történet, örülök, de jó, hogy megint idetévedtem:)A felmelegített levesétel pedig általában jó!
Hallod, írd le egy kicsit részletesebben kifejtve, és küldd el Hollywoodba, tuti kasszasiker, nem lesz többet gondod a kosztpénzre :-DDe viccet félretéve, bocs hogy az – amúgy igen jó – receptjeidhez nem írtam, csak most pont ehhez, de egyszerűen annyira jó!Nagyon tetszik a blogod egyébként, olvaslak az elejétől. Gratulálok.
Kata, köszi!Dobesa: ezzel már férjem is viccelődött, sőt, egy rendező ismerősöm fantáziáját is megmozgatta a történet, de micsoda nyáltenger lenne belőle, te jó ég…:)))
Hát pont ezért mondtam, hogy tuti kasszasiker 😉
Nagyon szép :), köszönöm.
A valóság sosem nyálas. Gratulálok nektek, olyan jó hallani, hogy van ilyen holtomiglan-holtodiglan 🙂
Nagyon sok szép évet kívánok még nektek!Olyan jó volt ezt olvasni, egyrészt javíthatatlan romantikus vagyok, nekem nem nyálas. Másrészt szeretem a happy end-et:)
Köszi:))
Sok-sok boldogat még Nektek! Fontos, hogy tudd, kit szeretsz. Kicsit hasonló újrakezdést éltünk meg mi is, igaz, akkor már 19 éve házasok voltunk. De van leves, ami jobb felmelegítve.