Kenyérsütés, ahogy apósom mesélte

Például, annyit beszélgettem apósommal, mint talán az elmúlt tíz évben összesen. (Hogy ez miért is alakult így, annak egyik magyarázata a két generációnyi különbség, és minden, ami ezzel együtt jár – de persze, ez most nem érdekes.)

Nem is akármiről folyt a szó, egyébiránt: az igazi, kemencében sült kenyér készítéséről, illetve az erdőgazdálkodásról. Most az előbbiről értekeznék részletesen.

Apósom egy kis zalai faluban cseperedett. A házuknál, ahol több generáció is együtt élt, sokáig édesanyja volt a kenyérsütés felelőse. Merthogy az egy napos program volt – akárcsak, mondjuk a mosás.

Éppen ezért egy héten egyszer sütöttek. Akkor viszont hat cipót, amelyek egyenként úgy háromkilósak lehettek. – Erre persze, első megrökönyödött kérdésem az volt: hogyan állt el a kenyér akár hat napig is anélkül, hogy kiszáradt volna? Após erre annyit mondott: az még nem génmanipulált búzából készült, hanem olyan sikértartalmúból, amelynek egész Európa csodájára járt; persze, az ma már nem EU-kompatibilis…

Tehát, a kenyérsütés napján korán keltek, valamikor öt körül (na nem mintha máskor nagyon henyéltek volna): először a konyhai sparheltet gyújtották be, aztán bevitték a dagasztóteknőt, széklábra tették. A sparhelten már melegedett a víz, a lisztet is odakészítették. Általában rozs-, de ünnepnapok közeledtével fehérlisztből sütöttek kenyeret; ezt a lehetőségek, jobb esetben a kenyérsütő hölgy szándéka határozta meg. Rá volt bízva, milyen arányban keveri a különböző liszteket. A liszthez hozzáadta a vizet, sót, és az előző kenyérsütéskor a teknő faláról összeszedett maradék tésztát (morzsókának is nevezték), amit szárítva őriztek, ilyenkor pedig egy kis langyos vízben térítették magukhoz az élesztőgombákat. A dagasztás volt a munka legkeményebb része: azt mondták, akkor elég, ha a tészta elválik a kéztől, illetve, ha a dagasztást végző homlokáról belecsepeg a verejték a tésztába.

Közben már befűtötték a kemencét; hőfoka akkor volt jó, ha “szikrázott az alja”.

Ekkorra a tészta is megkelt, amiből hat cipónyit szakítottak, ezeket a szakajtóban hagyták még egy kicsit kelni. Úgy félóra múltán a cipókat a sütőlapátra borították, majd “bevetették” a kenyereket.

Általában két és fél, de sokszor három órán át sült a tészta. Amikor a kiszabott idő letelt, a cipókat kivették, libaszárny-tollból készült seprővel, a pemetelővel letisztították az alját, egy kisebbel pedig bespriccelték vízzel a kenyeret.

Ettől lett szép színe, és jó puha héja.

A kenyereket aztán letakarás nélkül tárolták egy, a gerendáról lelógó polcon – és hogy, hogy nem -, nem száradtak ki…

“Adjon az Isten szerencsét,

szerelmet, forró kemencét”… – hát nem volt igaza Nagy Lászlónak?