Érdekes eseményeket hozott ez a karácsony.
Például, annyit beszélgettem apósommal, mint talán az elmúlt tíz évben összesen. (Hogy ez miért is alakult így, annak egyik magyarázata a két generációnyi különbség, és minden, ami ezzel együtt jár – de persze, ez most nem érdekes.)
Nem is akármiről folyt a szó, egyébiránt: az igazi, kemencében sült kenyér készítéséről, illetve az erdőgazdálkodásról. Most az előbbiről értekeznék részletesen.
Apósom egy kis zalai faluban cseperedett. A házuknál, ahol több generáció is együtt élt, sokáig édesanyja volt a kenyérsütés felelőse. Merthogy az egy napos program volt – akárcsak, mondjuk a mosás.
Éppen ezért egy héten egyszer sütöttek. Akkor viszont hat cipót, amelyek egyenként úgy háromkilósak lehettek. – Erre persze, első megrökönyödött kérdésem az volt: hogyan állt el a kenyér akár hat napig is anélkül, hogy kiszáradt volna? Após erre annyit mondott: az még nem génmanipulált búzából készült, hanem olyan sikértartalmúból, amelynek egész Európa csodájára járt; persze, az ma már nem EU-kompatibilis…
Tehát, a kenyérsütés napján korán keltek, valamikor öt körül (na nem mintha máskor nagyon henyéltek volna): először a konyhai sparheltet gyújtották be, aztán bevitték a dagasztóteknőt, széklábra tették. A sparhelten már melegedett a víz, a lisztet is odakészítették. Általában rozs-, de ünnepnapok közeledtével fehérlisztből sütöttek kenyeret; ezt a lehetőségek, jobb esetben a kenyérsütő hölgy szándéka határozta meg. Rá volt bízva, milyen arányban keveri a különböző liszteket. A liszthez hozzáadta a vizet, sót, és az előző kenyérsütéskor a teknő faláról összeszedett maradék tésztát (morzsókának is nevezték), amit szárítva őriztek, ilyenkor pedig egy kis langyos vízben térítették magukhoz az élesztőgombákat. A dagasztás volt a munka legkeményebb része: azt mondták, akkor elég, ha a tészta elválik a kéztől, illetve, ha a dagasztást végző homlokáról belecsepeg a verejték a tésztába.
Közben már befűtötték a kemencét; hőfoka akkor volt jó, ha “szikrázott az alja”.Ekkorra a tészta is megkelt, amiből hat cipónyit szakítottak, ezeket a szakajtóban hagyták még egy kicsit kelni. Úgy félóra múltán a cipókat a sütőlapátra borították, majd “bevetették” a kenyereket.
Általában két és fél, de sokszor három órán át sült a tészta. Amikor a kiszabott idő letelt, a cipókat kivették, libaszárny-tollból készült seprővel, a pemetelővel letisztították az alját, egy kisebbel pedig bespriccelték vízzel a kenyeret.
Ettől lett szép színe, és jó puha héja.
A kenyereket aztán letakarás nélkül tárolták egy, a gerendáról lelógó polcon – és hogy, hogy nem -, nem száradtak ki…
“Adjon az Isten szerencsét,
szerelmet, forró kemencét”… – hát nem volt igaza Nagy Lászlónak?
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
A nagymamám nekem is pont így mesélte, hogy Ő is így csinálta!:-)
Bizony, akkor még volt becsülete a kenyérnek! Nem dobták ki, nem hevert az utcán, mint most az iskolák körül pl. Tisztelték a kenyeret, keresztet rajzoltak rá mielőtt megvágták, meg is csókolták. Remélem a kenyér visszanyeri az őt megillető helyét!
Én a gimnáziumi néprajz szakkörbenvettem részt kenyérsütésen. Az egyiklány nagymamájánál voltunk Kiskini-zsen/Abaúj m./. Felejthetetlen él-mény volt. Szülőfalumban kinti ke-mencék voltak a nyárikonyhák falá-hoz tapasztva. Zsidóvonatkozása isvan. Peszach előtt a falusi asszo-nyok segítkeztek a zsidó családok-nál maceszt sütni. Több zsidó ételkészítését is átvették a parasztemberek.
Az én nagymamáim is hetente sütöttek kenyeret, de azért mindkét szülőm, azt mondta, hogy a sokadik napon, már nem volt olyan finom a kenyér, alig várták az új sütést. Főképp, mert a kenyerek mellett mindig sült valami a gyerekeknek, hol lángos, hol kis buci. A nagymamám azt szokta mondani: a tészta, akkor jó ha csöpög az ereszről a víz. 🙂
Így van, ahogy mondjátok…:)))És szerintem vissza fog térni a házi, jó kenyér megbecsülése.
Én kb. egy éve magam sütöm “kis” családunknak a kenyeret. A Zuram szerint a bolti már ehetetlen kategóriába sorolódik nála. Még sosem volt két egyforma, kisérletezgetem… A gyerekek is imádják, amióta az én kenyeremet eszik, még sose dobtunk ki. Piritva megesszük, ha már több napos. Sajnos, sikér ide, sikér oda, nagyon hamar megszárad. Se a sima bolti lisztek, se a bio lisztek nem olyan minőségűek, mint anno…Kenyeret sütni szeretettel lehet, sok-sok szeretettel. Próbáljátok ki! Van valami megfoghatatlan varázsa :-)))
Köszönöm,hogy megosztottad velem!