Kis kávéház-történelem III.

Bár sokan szóltak a kávéházak divatja ellen, népszerűségük vitathatatlan volt. Ennek okait kutatva elsőként megállapíthatjuk: a kávéház a „modern demokrácia intézményének” számított, ahol – amint egy francia építészeti szaklapban 1864-ben megfogalmazták, „egy egyszerű munkás is, miközben 30 centime-jáért ihatja a kávéját, olyan tükrökben láthatja magát viszont, amelyekre még XIV. Lajos sem tehetett volna szert.” Ugyanakkor a kávéházak törzsvendégei osztályalapon szelektálódtak.
Le kell azt is szögeznünk, hogy a kávéház nagyvárosi és polgári intézmény; hazánkban kultúrája igazán csak a fővárosban alakult ki. Noha az utókor tudatában úgy rögzült, hogy a kávéházba az értelmiség, főként művészek jártak, ez korántsem volt így: elsősorban a polgári középosztály adta törzsközönségét. De miért itt, és miért nem borozóban, sörözőben vagy teázóban találkozott a kreatív értelmiség és az imént említett nagyvárosi polgári középosztály? Vagyis: miért vonzó a kávéház?
Először is: mert itt lehet jó kávét inni. Bármilyen formájában is fogyasztja a vendég, egy kávé mellett akár órákig is elüldögélhet. „Nem a forma és a ceremónia, hanem az ital és az annak tulajdonított fiziológiai hatások állnak a középpontban. A kávé józanná és éberré tevő hatása megfelel a modern fejlődést kísérő protestáns etika elveinek: a józanságnak és a mértékletességnek. … Érzékennyé teszi az észlelést, serkenti a gondolkodást” – írja Jürgen Gerhards: A modern kor művészének társadalmasulása az irodalmi kávéház példáján című munkájában.

Másodsorban, lehet enni is. Egy ideig csak hideg ételt lehetett kapni a kávéházakban, az új típusú café restaurant-ok azonban már kivétel nélkül rendelkeztek melegkonyhával.

Kellemesen lehet múlatni az időt: a vendég zenét hallgathat, vagy akár játszhat is. Sakkozni, dominózni, kártyázni, biliárdozni is lehetett a kávéházakban. Azok az üzletek, ahol nem volt biliárd, csak kávémérés néven működhettek, vagyis: a kávéház elnevezést csak a biliárdasztallal rendelkező üzletek viselhették.

Mert a kávé mellett lehet újságot olvasni. A stabil közönségre számító kávéház nem adhatta alább a rendelt lapok minimumánál. Híressé vált a New York hírlapállománya, a Harsányi-testvérek idejében megtalálható volt minden nagy kül- és belföldi hírlap, és vagy 400 belföldi újság. Azt is tudjuk, hogy a bécsi művészkávéház, a Café Centrál 1913-ban 251 sajtótermékre fizetett elő. A kávéházak fő szolgáltatása a szabad újságolvasás volt.

A kávéházban lehet dolgozni. Éltek is a lehetőséggel sokan: írók, költők, újságírók, lapszerkesztők végezték munkájukat a ma már legendás nevű kávéházakban, számos üzlet köttetett az asztaloknál.

 A kávéházban lehet politizálni. Meg lehet tudni a híreket, ki is lehet beszélni azokat. Asztaltársaságot lehet alapítani erre a célra, illetve valamely asztaltársaság tagjává is lehet válni. Amint a történelem arról tanúságot tesz, a kávéházakban nemcsak beszéltek a politikáról, hanem „csinálták” is: 1848 tavaszán ilyen központtá vált a padovai Café Pedrocchi, a milánói Café de Duomo, a velencei Café Quadri, a bécsi Daum, a pesti Philosophus és a Pilvax. A hatalom aztán levonta a tanulságokat: az 1850-es években Pesten csak az a kávés kaphatott engedélyt, aki jól tudott magyarul, „hogy az esetleg újrakezdődő forradalmi sutyorgásokat azonnal jelenthesse a Helytartótanácsnak” – olvasható Szentes Éva és Hargittay Emil Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című kötetében.