A spenótos-ricottás-juhtúrós-fenyőmagos cannelloni, a whoopie pie és a sólet igaz története

Hát, most már túlteszem magam rajta lassan, úgyhogy le is tudom írni.

Az a helyzet, péntekre kicsit túlvállaltam magam. Kitaláltam egyrészt, ugye, hogy legyen sólet estére (lásd az eggyel korábbi bejegyzést), a szokásos “shabbat-partira”. De kellett valami ebédre is: a cannelloni mozgatta meg a fantáziámat, amit hosszas utánajárással sikerült beszereznem a helyi Interspar egyik félrerakott állványának alsó polcáról, némi kutakodás után (hja kérem, vidéken vagyunk). Persze, nem csodálom, hogy nem ez a legkedveltebb tésztafajta nálunk, mivel az elkészítési ideje alatt ügyesebbek egy négyfogásos menüsort is lefőzhetnek.

Receptügyileg hamar rábukkantam egy ügyes kis gyűjteményre Baba blogjában, és Bombadil Toma spenótos-ricottás receptje mellett tettem le a voksomat, annyiban kiegészítve, hogy némi juhtúrót is kevertem a masszához. Gyorsan összedobtam egy finom gombalevest és nekiláttam a spenótos tölteléknek. Ja, és közben betettem a sütőbe, 160 fokra a délelőtt folyamán vásárolt sütőtököt négybe vágva, mert kinéztem magamnak a Sajtkukacék által bemutatott sütőtökös Whoopie-pie-t .

Hát mit mondjak, úgy nézett ki a konyha, mintha robbantottak volna: egy edény a spenótnak, egy serpenyő a fenyőmag pirításához, persze jön közben pár gyerek, adjak ezt-azt, mert éhesek, akkor itt-ott a szendvicshez szükséges alapanyagok, közben jajj, mindjárt odaég a fenyőmag… A tepsit is elő kellett már venni a cannellonikhoz, melyikbe fér bele, ez nem jó, túl kicsi, vissza, másikat elő. Paradicsommártás készít, rögtön utána besamel. Nem biztos, hogy legközelebb is ezt a receptet választom.

Ja, és akkor: anya, kérek szépen szörpöt!

Kész a spenótos massza, nekiállok tölteni. Babra munka, de vígasztal, hogy finom a töltelék. Bár van már egy sanda gyanúm, hogy a gyereksereg nem fogja felvenni a Top 10-be.
Minden a tepsiben, ráreszelem az aranyárban mért Parmigiano Reggiano sajtot, és a cucc helyet cserél a sütőben csendesen és hűségesen megsült tökökkel.

És akkor romeltakarítás, persze a mosogatógép már megtelt.

Áttérek a sütitészta összeállítására, ez viszonylag gyorsan megy. Ami lassabb, és persze maszatos, az a sütőlapra juttatása, helyre kis körök formájában. Közben cannelloni kész, süti mehet a sütőbe. Gyerekek jönnek kajálni.

Nehezen viselem, hogy az öt közül (van egy vendéggyerek) három csak kevergeti az elé rakott gombalevest (“én nem szeretem a gombát”)… Zilált idegekkel tálalom az amúgy gyönyörűen megsült, de már kissé ellenszenves cannellonit, amit megint csak piszkálnak: mi az a zöld izé?? Spenótos töltelék. Ja, hát azt hittem, olyan darálthúsosan csinálod, mint a lasagnát… Lasagna hétfőn volt! Ez is finom, tessék megkóstolni. “Mi otthon csak lasagnát szoktunk enni az ilyen tésztákból” – közli a vendéggyerek, és hozzáteszi, hogy amúgy a spenótot főzelék formájában nagyon szereti. Villámló tekintetem tüzében pár falatot azért legyűrnek, majd “Köszönjük az ebédet, nagyon finom volt!” felkiáltással puskagolyó-sebességgel húzna el az asztaltól. Csak érdeklődnek, mellékesen, hogy mikor lesz kész a süti? És mi az a narancssárga? – Sütőtök.

Óóóó…

Sóhajtva ülök le, eszegetem a maradékokat, majdnem sírok, miért nem ízlik ez nektek, büdös kölkök, annyira jó!

Mint Bagaméri az ő citromfagyiját, úgy kínálgatom én is a konyha horizontján felbukkanó életem párjának a remek cannellonit, aki elismerően pillant a tepsire: nagyon szép, de nem éhes, ebédelt már tulajdonképpen.

Könnyek között töltöm meg a sütőtökös sütilapokat a közben összedobott philadelphiás-vajas-cukros krémmel, mire Nóra lányom közli, hogy szerinte krém nélkül finomabb.

Ekkor bemegyek a hálószobába, és lefekszem.

Ő nem azért mondta – jön utánam.

Oké, semmi baj, nem is azért… Csak elfáradtam. Nagyon-nagyon.

Úgy tíz perc múlva erőt veszek magamon, újra a konyhában vagyok, és leveszem a kukta fedőjét. Vígasztaló illat, íz, ó, milyen szép és egyszerű tud lenni az élet! Sólet! Nem ám cannelloni… Azért a zsidó konyha nem hazudik.

És akkor este, “shabbat-partin” a sólet után szégyenlősen előhúzom a sütőből a tepsit, ha valaki kér, van ilyen is, sóhajtom halkan, és már tolnám is vissza, mire rám kiáltanak, hé, várj, várj, várj, mi az? Elmondom hát dióhéjban a kora délután eseményeit, miközben a jelentkezőknek tálalok néhány hengert.
– Hát, szóval, majdnem sírtam – fejezem be a történetet, mire tiltakozó kiáltásokat hallatnak:
– Ne sírj, ez marhajó!!!

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)