Nem is tudom, mikor alakult ki az a szokás, hogy péntek esténként összejövünk a barátainkkal. Hol náluk, hol nálunk csoportosulunk, vagy külön felnőtt- és gyerekszekciót hozunk létre: a gyerekek nálunk DVD-znek (a mieink, plusz az ő 13 és 18 évesük), mi, felnőttek pedig náluk eszegetünk, borozgatunk, beszélgetünk.
Odáig fejlődött ez az egész, hogy – amennyiben mi vagyunk a soros vendéglátók – már szerdán elkezd foglalkoztatni, mit főzzek.
Egy ideje érlelődött bennem, hogy ha már egyszer zsidó szokást vettünk fel, csináljuk zsidósan: legyen sólet vacsorára!
Egy gondom volt: nemcsak, hogy még soha nem készítettem sóletet, de – szégyen ide, szégyen oda, kimondom: – még nem is ettem! Dacára annak, hogy másfél évig jártam a Rabbiképzőbe, zsidó művelődéstörténet szakra (életem egyik legnagyszerűbb tanulmányi élménye volt), és ezidő alatt néhány csoporttársammal rendszeresen megfordultunk a közeli Fülemüle étteremben, ahol sokak szerint világbajnok a sólet. Valamiért soha nem azt kértem.
Nos, enyhe lámpalázzal két hete elkezdtem komolyabban nézegetni a recepteket, nem is tudom hány leírást elolvastam – persze a legtöbbről kiderült, hogy az az Igazi… -, és szedegettem össze a hozzávalókat. Csicseriborsót viszont sehol nem találtam. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam hát a helyi zsidó hitközség elnökét – akivel még aktív újságíróként szívélyes kapcsolatot építettem ki anno -, és nekiszegeztem a kérdést: ők hol vesznek csicseriborsót a sólethez?
– Azt sehol. Ugyanis nem kell bele. Hántolt árpát vegyen.
Így már mindjárt más, gondoltam, hántolt árpát azt láttam sok helyen.
– Egyébként tudja, hogyan kell készíteni?
– Háát, ezek után már nem vagyok biztos benne – nyökögtem -, recepteket olvastam, de akkor mondja el az autentikusat, legyen szíves.
– Na, hát kuktája van?
– Van.
– Jó. Én úgy készítem, hogy előző este beáztatom a babot. Azt a kisebb szemű tarkababot szoktam venni. Péntek reggel szépen egymásra rétegezem a kuktában a babot, ráöntöm a hántolt árpát, amit egyébként jiddisül burizsnak nevezünk. Ezután jön a füstölt hús, például pulyka, de fontos hogy füstölt legyen, az ad neki jó ízt. De a bőrét szedje le róla, mert abból gusztustalan egy valami lesz, ha megfő… Na szóval, ezután tegyen bele 5-6 jól megmosott tojást héjastól, egész pucolt vöröshagymákat, fokhagymagerezdeket, valamennyi sót, annyit, amennyit, vigyázzon, a füstölt hús is sós. Dobjon bele három evőkanál libazsírt, öntse fe annyi vízzel, amennyi ellepi, én még plusz egy centit rá szoktam hagyni, és aztán hintse meg pirospaprikával. Aki szereti, tehet bele erőset. Utána lefedi a kuktát, amíg felforr, mehet kicsit erősebb tűzön, aztán nagyon lassú tűzön, épphogy csak pöszörögjön két-három órán át. Utána leveszi a tűzről, hagyja kicsit hűlni. Aztán szedje át tálba. Én mindig így csinálom, és tényleg nagy sikere van!
Nos, hát ezt a receptet követtem szóról szóra. Izgultam, amikor levettem a fedőt, aztán megkóstoltam… hmmmmmmmmmm, nagyon jó!!!
Aztán jöttek a barátaink, akik viszont már ettek sóletet, és megerősítettek: nemcsak ízre nagyszerű, de úgy is néz ki, ahogy kell neki.
És a legjobb: annyi maradt szombatra, hogy nem is kell főznöm!
Ezúton is hála és köszönet Goldshmied Istvánnak.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)