Barátnőm viszonylag hosszú ideig dolgozott egy magániskola és –óvodában; olyan helyen, ahol egy év tandíja egymillió forint, és a gyerekeket mindenféle extra szolgáltatásokban részesítik. Elmondta, hogy az oda járó ovisok, diákok szülei többnyire sikeres üzletemberekként dolgoztak, pénzük volt, idejük viszont nem: a gyerekek többsége krónikus szülőhiányban szenvedett. Hiába kaptak meg úgymond mindent, a legfontosabb, az anya és az apa érezhető, mindennapi közelsége és szeretete ismeretlen volt számukra. Vajon milyen felnőttek lesznek belőlük? Elképzeltem…
„A bölcsődében kezdődött minden. Te elmentél, anyu, én meg álltam az ablakban és sírtam. Biztosan azért, mert tudatalattim hátsó zugában akkor realizálódott: a gondtalan gyermekéveknek vége. Ez már a nagybetűs élet.
Kétéves múltam éppen. Mire három lettem, már egész jól megültem a pónilovat. Egy héten háromszor hordott a bébiszitter a városszéli kis lovardába, mivel ti nem értetek rá. Kiscsoportosan úszni vitettetek, de attól teljesen kiborultam: kiderült, hogy víziszonyom van. Maradt a különtorna kedden és csütörtökön, meg Judit, a pótmamám a többi napon, és minden este. A következő évtől aztán megsűrűsödtek a lehetőségek: a torna mellé még bejött hétfőn és szerdán az angol, pénteken egy kis matek. Csak hogy felkészüljek az iskolára. Elsőben a pályaorientációs beszélgetés után azt mondták, jó orvos leszek majd, ezért úgy gondoltátok, nem árt, ha pluszban megismerkedem a biológia és a kémia alapjaival. Néhány év múlva derült csak ki, hogy a vér látványától automatikusan hányok, tehát orvosi kilőve. Akkor mi legyen a gyerek? – hallottam esténként a kétségbeesett sóhajt hálószobátok bezárt ajtaján át, és én elszégyelltem magam. Kilencévesen ilyen szomorúságot okozni, úgy éreztem, kegyetlenség a részemről. Tudtam, hogy ennyi áldozat után, amit ti hoztatok értem, most nekem kell letennem valamit az asztalra.
– Tanár leszek! – rukkoltam elő az ötlettel az egyik rohanós reggelen, mire egyszerre kaptatok a fejetekhez: csak nem őrültél meg, kisfiam? És ekkor kezdtetek pszichológushoz járatni. Ági néni nagyon kedves volt és türelmes, de azt nem értette, hogy ha a családunkat kellett lerajzolni, miért tettem mindenkit külön kis fényképkeretbe. Mondtam neki, azért, mert csak így találkozunk. Fényképen. Az ő hatására aztán megpróbáltatok többet velem lenni. Egy darabig következetesen hurcoltatok vasárnaponként vagy a cirkuszba, vagy a vidámparkba, vagy valamelyik plázába, és én ezeket rettentően utáltam: a megterhelő hétköznapok után szívesebben pihentem volna valami csendes helyen. Tízéves koromban aztán megjött az áttörés: végre igazán büszkék lehettetek rám, amikor iskolai kitüntetést kaptam, mivel elkészítettem a Hamlet új műfordítását, és az is egyértelművé vált, hogy bölcsész leszek. Vagy majd tolmács. Onnantól kezdve végre meg volt a cél, tehát lehetett külön történelem, magyar és még plusz nyelvórákra járni. Hogy a testem se satnyuljon el, beírattatok teniszezni. Minden este tízkor zuhantam az ágyamba holtfáradtan, és arra gondoltam, ha ezek a gondtalan gyermekévek, milyen lesz felnőttnek lenni? A nyarakat évről-évre táborokban töltöttem: úgy szerveztétek, hogy amikor vége lesz a kézműves tábornak, tudjak menni a vitorlásba, és onnan a sportba. Így telt az időm júniustól augusztusig. Ti néha eljöttetek meglátogatni, aztán azt mondtátok, kell egy kis időt töltenetek kettesben is és küldtetek képeslapot Spanyolországból, a Bahamákról, meg a Kanári-szigetekről.
A középiskolás évek egyhangúan teltek. Minden versenyt megnyertem, már másodikban felvettek az egyetemre, amit aztán négy félév alatt be is fejeztem. Azóta még szereztem három diplomát, négy nyelven beszélek felsőfokon, kettőn úgy-ahogy elboldogulok. Csak, az az igazság, az emberekkel nem igazán értek szót. Úgyhogy macskáim vannak. Összesen harmincnégy. Nem is tudok miattuk elmenni dolgozni, segélyből élünk mindannyian. De úgy érzem, így harminc felé, végre boldog vagyok. Életem nehezén túljutottam. Most már csak pihenek.”
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: