Húzós hétvégék

A hétvégék sosem egyszerűek. Valami értelmeset kell kitalálni, ami nem is túl drága, ugyanakkor négy darab, különböző korcsoportba tartozó gyermeknek egyaránt élményt nyújt. Hát ez a nehéz.

Eddig túrázni azért nem jártunk, mert a kicsi nem tud lépést tartani. Meg mert túlurbanizálódott, kényelmes, tésztán nevelkedett szülők vagyunk, akiknek jobb érzés elterülni egy szép medence partján, mint róni a kilométereket a fertőzött kullancsokkal erősen telített zalai erdőkben. Ha az embernek pénze van, méghozzá kellemesen sok, gyönyörű szállodákban lophatja a napot, miközben csemetéi is kiválón szórakoznak a welness részlegben. Ám ha éppen nincs, akkor kell a leleményesség! Hol találunk – mondjuk 50-100 kilométeres körzetben olyan célpontot, ahol útba ejthetünk egy-egy rokont is, aki kitörő örömmel és lelkesedéssel látja vendégül népes családunkat ebédre, vagy akár uzsonnára?

Hát így esett a választásunk egy szép őszi reggel a veszprémi állatkertre. A városba érve először is drága nagymamámat látogattuk meg, aki valóban boldogan etetett meg bennünket. Itt pisilt is mindenki, s aztán nekivágtunk a nagy túrának. Az állatkert egy kellemes séta keretében köbejárható, na persze, ha csak sétának fogjuk fel, úgy drága: 4300 forintot fizettünk a családi belépőért, ha jól emlékszem. Viszont, láttunk oroszlánt, medvét, majmokat, Timont és Pumbát, lámát, sast, vicces trópusi madarakat, tapírt, emut, ilyesmiket. Nem láttunk azonban kígyót – noha valamiért az összes csemeténk erre áhítozott valamilyen oknál fogva -, lévén, hogy a kígyók házát épp most építik újjá. Ja, és nem láttunk elefántot: nem is tudtam, hogy szegényke 2006-ban az örök vadászmezőkre távozott.

Állatkert után a Veszprémtől 10 km-re lakó szüleimhez vándoroltunk, ahol bőséges kései ebédben volt részünk. Mint mindig, most is a hazaút volt a kritikus pont: az egy és negyed óra Keszthelyig… A szokásos: anyaaaaaa, a Bálint megrúgoooooott! – Igen, de ő előbb a fejemre ütött! – Nem is! – De igen, ne hazudj! – és én már látom, hogy Apa tekintete egyre fásultabb, gondolkodik, hogy megálljon-e, és kiosszon néhány pofont, ordítson, vagy hallgasson inkább. Közben felhangzik mintegy rigmusszerűen újra és újra a “Mikor érünk oda?” kérdés, amire egy idő után már csak rezignált “Majd meglátod” a válasz. Szóval, félúton Badacsonyban meg is álltunk, és vásároltunk két-két liter jófajta vöröset és fehéret. Ezt kóstolgattuk, amikor már valamennyi utódunk elaludt, és egy kis idő elteltével már tényleg úgy éreztük: szép napunk volt!