Bár mi jelenleg nem a fővárosban élünk, kipróbáltuk néhány hónapig; a közlekedés, az maradandó nyomot hagyott bennünk. A gyerekek rajongtak a metróért, a villamosért, én meg csak mérgelődtem, hogy lehet így kitolni a babakocsisokkal, hogy a kerekesszékkel közlekedőkről ne is beszéljek. Tudom, vannak segítőkész emberek, találkoztam ilyenekkel; de azért sok tapasztalat azt mutatja, lehetnének többen is…
Íme néhány vélemény:
„Tizenöt évvel ezelőtt három gyerekkel vettem a BKV-s akadályokat. Alapvető a kisméretű, könnyű, de stabil babakocsi. Bizonyos mértékig pofátlannak kell lenni, akkor sem sokan segítettek, most meg pláne nem. Ha valóban kellett a segítség, akkor nem szégyelltem megkérni valakit, hogy segítsen. Általában jó hangosan, udvariasan, hogy égő legyen visszautasítani. Közben mosolyogtam ezerrel. Bejött ez a taktika. Most már sok az alacsonypadlós busz, a villamosokon is egyre több a széles ajtó. Ki kell tapasztalni a gyakran használt járatokat, és általában ahhoz az ajtóhoz kell nyomulni, ahol várhatóan nincs középső korlát. A többi utas arckifejezésével meg nem kell törődni, azért nem annyira vészes a helyzet.”
„Ha babakocsival közlekedsz:
1. Legfeljebb egy ajtó van, ahol felfér.
2. Ha odaállsz az ajtóhoz, senki nem segít majd felemelni. 3. Ha az előzetesen végzett súlyemelő gyakorlatoknak köszönhetően karod erejével fel is tudnád lódítani a kocsit, nem lesz rá semmi esélyed, hogy be tudd tenni a járatba, mert senki nem áll arrább. 4. Ha neadj’ Isten be tudtál furakodni, és elviseled a szemrehányó, megvető, gúnyos, néha együttérző pillantásokat, lefele menetelnél kicsi esélyed van arra, hogy arrább állnak. Segíteni meg páne nem fognak. 5. És ha még néhány cekker is van nálad…”
„A kicsi kilenc hónapos koráig használtunk hátmerevítős kengurut, szinte mindenhová a városban, nem is szeretett nagykocsiban utazni. Ezután vettem egy „ernyőre csukható” vászonkocsit, amit elrongyoltunk a következő másfél évben. Buszon-villamoson ezzel a legegyszerűbb közlekedni, bár egy használható ajtó van csak.”
„Nekünk is volt kengurunk, de nem igazán vált be, mert rettentően húzta a hátamat meg a vállamat, overálban bele sem tudtam tenni a gyereket. Mindig fognom kellett legalább egy kézzel, mert nem éreztem, hogy biztonságosan tartaná a babát. Aztán vettünk hordozókendőt! Azóta tömegközlekedünk össze-vissza… Tudom befelé fordítva vinni, vagy nézelődhet kifele; ha huzat van, vagy fúj a szél, az arcához teszem a kendőt, úgy nyugodtan alszik mögötte. Szóval nekünk nagyon bevált, a gyerkőc kétéves koráig használható, bár ekkor már inkább apuka a cipelő személy.”
„Mi nem nagyon tömegközlekedünk, amit csak lehet, gyalogosan közelítünk meg. Szerencsére szinte mindent elérünk így is, amelyik boltba pedig nem tudunk bejutni (túl magas lépcsőfokok, keskeny ajtók) azt mellőzzük. Szóval: kerékpárosok a járdán! Mármint a járdán száguldozó felnőttekre gondolok. Nekem több kellemetlen élményem is van velük kapcsolatban. Az egyik legrosszabb az volt, amikor a legkisebbel láthatóan terhesen a középsőt (nem sokkal volt több 1 évesnél) babakocsiban toltam, a legnagyobb (alig múlt akkor 3) mellettünk sétált, és éppen a járdára szerettem volna feltornázni magunkat az útról, éktelen csilingelésbe kezdett valaki. Eleinte fel sem fogtam a dolgot, aztán láttam, hogy pár centire a kocsitól húzott el egy biciklis. Még neki állt feljebb, hogy miért nem figyelek még rá is a járdán! Azóta csak kétszer ütötték el majdnem valamelyik nagyot a járdákon kerékpározók…”
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: