Mai Móni

Anyám, küldj pénzt!

Milyen nagy már ez az ágy… 2×2 méter, azaz négy négyzetméter. Ekkora területen alszunk emberemmel ketten, pontosabban nagyjából a felén, mivel én szeretek kihúzódni a szélre, ő pedig jön utánam.
Bezzeg néhány éve! Néhány, vagyis tizenkettő. A lányok egy- és nyolc-, a fiúk négy- és hétévesek voltak. Reggel általában öten ébredtünk ezen a négy négyzetméteren, szívem szerint még ki is bővítettem volna a fekhelyet, mert visszaküldeni senkit sem volt szívem a saját ágyába. Sokszor fogtam magam, és befeküdtem valamelyik gyerkőc kuckójába, ők meg boldogan helyezkedtek el újra a mindentől megvédő szülői takaró alatt. A legváratlanabb időpontban bukkantak fel, a legkülönbözőbb kifogásokkal (bepisiltem, fáj a hasam, rosszat álmodtam, túl sötét/túl világos van), és ilyenkor csak összenéztünk emberemmel, eljön a mi időnk, amikor nem zargat senki, addig meg valahogy kihúzzuk. Hát eljött.
A hálószoba ajtaját senki nem töri ránk, nyugalmunk háborítatlan; elférünk, sőt, azt is megállapítottuk, hogy a takaró is túl nagy. 2,20×2,40-es… Kisebbre kéne cserélni azt is, meg az ágyat is. Egyre többször idézzük fel Emberemmel egymás között, emlékszel, amikor átjöttek, és itt szorongtunk? És bevallom, néha, amikor bambán megállok a nagy ágy előtt, sajnálom, hogy nem vesznek körbe kis puha, szuszogó testek már soha. És a reggelek…! Emlékszem még, amikor fél hét és fél nyolc között annyi esemény történt kis családunkban, amennyi most talán egy hét alatt.
Ketten már nem is laknak velünk – egyik dolgozik, másik egyetemista – és a két kisebb is elég önálló ahhoz, hogy időnként feltűnően nagy csend legyen a házban. Reggel pénzt osztok, elmennek, egyik dobolni, másik lovagolni, úszni jár, német nyelvórára együtt mennek. Közben dolgozó lányom küld sms-t, ki tudnám-e segíteni, most kell albérletet fizetni, egy kevés hiányzik…. Persze, segítek. Utalok máris.
Leülök a számítógép elé, online küldöm “suskát”; persze, mielőtt a bank weboldalára lépek, megnyitom az üzeneteimet, egyetemista fiam sorai villognak a monitoron: anyám, igazán nem akarlak zaklatni, de küldenél egy kis pénzt?
Hát persze, mondom, küldök.

Más kor, más kihívások…

Gyertek a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni...

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!