Mai Móni

Az én Zazáleám

Zazira, azaz Nyirati Ritára még a blogger-ősidőkből emlékszem. Nagyjából egyszerre kezdtük el írásainkat ontani az éterbe, 2008 őszén – ő októberben, én szeptemberben. Szerettem őt olvasni, mert a stílusa ironikus, sőt, önironikus – én én nagyon szeretem az iróniát. Az a humornak egy olyan finom formája, amit sokan meg sem értenek, inkább megsértődnek rajta. Jól művelni pedig igazán kevesen tudják.

Nos, mivel szerettem őt olvasni, ezért is tűnt fel egy idő után, hogy egyre ritkábban ír, akkor is inkább mentegetőzik; aztán egyszer csak bejelentette, hogy elege lett kövér énjéből, ő bizony mostantól fut. És akkor lett a Mozog a Zazi blog, ahol őszintén beszámolt kínjairól, sikereiről, irgalmatlanul lassan megindult fogyásáról, írt a Benne Élő Lusta Nőről, miközben azért, mondjuk ki, dehogy is lusta ő, hiszen fut hóban, szélben, napsütésben, vagy ha nem, hát teker, vagy úszik, de mozog. Nem adta fel.

Észrevétlenül vált példaképemmé.

Mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy azért megyek el úszásedzésre, mert bár semmi kedvem, és legszívesebben lemondanám, de a Zazi is kitartott, és lám-lám. És úszom, és bírom, mert ha a Zazi is kibírta, én is ki fogom, mert a Zazi ledobott már több mint 30 kilót, nekem annyit nem is kell, mit nyavalygok már???

Szóval, úszom, sőt, már konditerembe is járok egy ideje.

Zazi meg táskákat is varr. Ezt a tevékenységét 2009-ben kezdte, és én mindig áhítattal néztem az újabb és újabb alkotásait. Tudtam, hogy egyszer nekem is lesz egy saját Zazáleám, azaz Zazálea táskám, mert nagyon tetszettek a művei, de azt hiszem, legalább ennyit nyomott a latban személyisége, akit az eltelt évek alatt úgy éreztem, valamelyest megismertem. Aztán, egy nap feltette a közösségi oldalára ezt a képet:És akkor úgy éreztem, eljött az idő. A táska megszólított, én pedig nem maradtam engedetlen; februárban írtam Ritának, hogy amennyiben nem látja akadályát, szeretném, ha enyém lenne az a táska, sőt, ha angliai utunkra már el is kísérne.

Így történt.

És azt kaptam, amire vártam: szépen kiforrott stílust, precíz munkát, praktikus mindennapi futkosós táskát. Íme, az én fotómon, a szigligeti napsütésben:

Hát ez az én Zazáleám. Az első.

Amúgy, egy ideje arra törekszem, hogy a másoknak adandó ajándékaimat, vagy akár a használati- és dísztárgyainkat olyan hazai gyártóktól, alkotóktól szerezzem be, akik minőségi, egyedi cuccot készítenek, és akik számára fontos minden egyes vásárló, mert akár a fennmaradásukat is jelentheti az újabb megrendelés. Nehéz lehet a multikkal, a nagy cégekkel szemben piacot találni, de azt látom, egyre inkább bővül azoknak a köre, akik számára fontos, hogy hova kerül a pénzük, és így szívesen hordanak/viselnek/birtokolnak olyan tárgyakat, amelyekben benne van a szív.

Ebben a gyönyörű sárga táskában benne van. Na, de azért nem az dudorodik ott elöl, nyugi…

 

 

 

Gyertek a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni...

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!