Mai Móni

Hogy kerültünk Angliába?

Az egész úgy kezdődött, hogy Angliából viszonylag gyakran hazánkba látogató Chris barátunk novemberben éppen Keszthelyen járt, amikor nagyobbik lányunk, Nóri 20. szülinapját ünnepeltük, és meghívtuk Christ, tartson velünk.  Az este során aztán egyszer csak teljes komolysággal a szemünkbe nézett, és azt mondta: “gyertek el hozzánk. A házunkban elfértek, körül tudtok nézni kicsit arra felénk, vidéken.”

A magam részéről ezt a meghívást eltettem a “majd ha felénk jártok, ugorjatok be”-k sorába, oké, persze, de Nóri elkezdett repülőjegyeket nézegetni, és talált is meglehetősen kedvező áron. Úgyhogy novemberben megvásároltuk családunk számára a karácsonyi ajándékokat repülőjegyek formájában, amelyeket most, márciusban használtunk fel, egészen pontosan odafelé 9-én, visszafelé 13-án. Az úticél: London, Luton.

Novemberben olyan távolinak tűnt a márciusi indulási időpont, hogy gondolni sem akartam rá. Aztán huss – és már azon kaptam magam, hogy ezerrel dolgozom feladataim átruházásán, ami nem volt könnyű, noha csak öt napról volt szó. Chris időközben többször is megnyugtatott bennünket, hogy tényleg komolyan gondolta a meghívást, és tényleg örömmel várnak, menjünk nyugodtan.

Indulás előtti nap vásároltam magamnak egy új telefont – megfogadtam a tanácsomat, végre különválasztom a vállalkozást a magánélettől -, a másikat, ami mindig csörög, itthon hagytam a munkatársaimnak. Nekik megadtam az új számomat, és mondtam, ha bármi baj van, hívjanak.

Aztán felszálltunk, leszálltunk, Chris fogadott bennünket a repülőtéren, és az odaúton közölte: ja, a faluban nincs ám térerő!Egy Londontól egyórányira levő kis település, Helmdon volt a végállomásunk. Útközben többször is majdnem felkiáltottam, amikor szembejövő jármű tűnt fel, hogy te jó ég, rossz oldalon megyünk!!! Nem könnyű megszokni.

Megérkeztünk Helmdonba, ami egy kb. ezer fős kis falu, esetenként 3-400 éves házakkal, mindig zöld fűvel, legelő bárányokkal, szóval, amolyan kis meseország. Itt él Chris és a családja: felesége, Rose, fia, Oscar, és Reggie, a magyar vizsla.Reggie a család teljes jogú tagja, maximális szeretet és odaadás veszi körül. Magyarországról, a vizslamentes.hu  weboldalon keresztül került a családba, eredeti neve Tappancs volt. Próbáltuk így szólítani, de már olyannyira asszimilálódott, hogy teljesen elfelejtett magyarul. Chris elmondta, ha Angliában magyar vizslád van, eleve feltételezik, hogy gazdag ember vagy, mert van megfelelő házad, aminek azért legalább egy kis kertje van, másrészt van időd, hogy naponta kétszer-háromszor elvidd sétálni. És ők valóban viszik, minimum kétszer egy órára – Reggie hatalmas mozgásigényét kielégítendő, minimum ennyire szükség is van. Erre a célra a faluban több ösvény is van, fő szabály, hogy a legelő birkák közé nem rohanhat be kutya, ebben az esetben akár le is lőhetik.

Chrissel annyit egyeztettünk, hogy másnap Londonba mennénk, ő felajánlotta, hogy elvisz bennünket a közeli vasútállomásra, ahonnan kényelmesen, 1 óra alatt London belvárosában vagyunk. A tervünk az volt, hogy annyi látnivalót sűrítünk csak bele a napunkba, amennyit kényelmesen lehet – és így is tettünk.

Folyt. köv.

 

Gyertek a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni...

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!