Mai Móni

18 éve

18 évvel ezelőtt, cirka eddig a napig azért szurkoltam, hogy a lányom, akivel kilenc hónapos terhes voltam, nehogy október 31-én, vagy november 1-én szülessen, ne árnyékolja be egész életét a halottas ünnep. Akkoriban helyi újságíróként dolgoztam, és az október végén megtartott képviselő-testületi ülésen – amiket mindig végig kellett szenvednem, hiszen tudósítani kellett róluk – az egyik kollégám megjegyezte, ha zárt ülést rendelnek el, és a napirendi pont erejéig ki kell menni az ülésteremből (ilyenkor a folyosón szoktunk várakozni), véletlenül se hagyjam bent a kabátomat.

Nagyon vártam már, hogy a terhesség végére érjek, mivel folyamatos ijesztgetések között teltek az előző hónapok. Mindenki arról áradozik, hogy várandósnak lenni milyen nagyszerű; hát, van, amikor az, de felhívom a leendő kismamák figyelmét, hogy valamiért ilyenkor az ember környezete, illetve maga az egészségügy is azon van, hogy minél többször megijessze a várandós nőt. Tehát a fent említett, első terhességem megállapításakor az orvos közölte velem, hogy “de valószínű, hogy nem él a magzat”, menjek vissza másnap ultrahangra. Visszamentem, hát, élt.

Halálra rémítettek a 16. heti AFP elnevezésű vérvétel után, amely vizsgálat a nyitott gerinc lehetőségét hivatott kizárni, avagy feltételezni. Ugyanis mindenféle indoklás nélkül csak egy szigorú hangú levelet kaptam, hogy “saját érdekében jelenjen meg a Zala Megyei Kórház genetikai osztályán”, vagy hol, már nem emlékszem pontosan, egy biztos, hogy ott álltam vagy tizenöt megszeppent kismamával együtt, és kiderült, hogy száz esetből talán egy-kettőnél van tényleges baj, az eredmény már attól rossz lesz, hogy a vizsgálathoz szükséges vért a 16. hét előtt, vagy után veszik le egy héttel, és nem pontosan akkor.

Aztán, az orvos állandóan leszúrt, hogy túl sokat hízom. Vizesedtem, a lábam bedagadt, és én magam is megrémültem, milyen sokat mutat a mérleg – de úgy éreztem, tehetetlen vagyok, és csak az egész végét vártam. Egészen október 30-ig, amikor – még mindig munka miatt rohangászva, első gyerek volt, lapzártáról mentem a szülészetre – a polgármesteri hivatalban leestem a lépcsőn. Két hivatalnok segített fel halálra vált arccal, és hát mit mondjak, az én nadrágom is tele lett. Siettem haza, amennyire tudtam, lefeküdtem, és minden percet órának éltem meg, amíg újra nem éreztem, hogy a baba mozog. És akkor már az sem érdekelt, hogy a következő napon, vagy az azutánin születik, csak legyen egészséges.

Öt nappal később világra jött, mint első gyerekünk, és Nóra Laurának neveztük el.

Öt nap múlva tizennyolc lesz, és olyan gyönyörű fiatal nő lett belőle, hogy néha, amikor ránézek, megdöbbenek. Szép, okos, tele értékekkel.

Annak az esésnek semmi nyoma, szerencsére. a75    

Gyertek a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni...

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!