Mai Móni

Tiszta szerencse – Sevilla, 1. nap, de már a vége

– Igaz, hogy törés, de nagyon szerencsés – közölte velem a traumatológus orvos, bizonyos Pedro, aki kivételesen jól beszélt angolul. Sokkal rosszabbul is járhattam volna, ha például elmozdul a csont, de ez nem történt meg. Éppen ezért be sem gipszelik a kezem, mondta, csupán betekerik rugalmas pólyával, és rögzítik egy afféle karfelkötő alkalmatossággal. Aztán majd ha hazamegyek, azért otthon is nézessem meg. Meg ha váratlanul nagy fájdalom jelentkezne, akkor is.
Amíg a papírjaimra vártunk, a másik rendelőből ötven körüli férfi lépett ki bekötözött kézzel, angolul beszélt; kísérője lehetett úgy hatvanöt.
– Szintén turisták? – szólítottam meg őket bátran, olyan jó érzés volt, hogy végre valakikkel társaloghatunk, még ha nem is bírjuk a nyelvüket tökéletesen.
– Igen – mondták ők is felderült arccal, láthatóan örülve annak, hogy értjük egymást, noha anyanyelvük gyakorlatilag világnyelv. Spanyolországban ez máshogy van. Itt úgy látszik, szintén olvasták Efrájim Kishon A tengeribeteg bálna című kötetét, amelynek első fejezetében a bölcs zsidó, bizonyos Lipsicz kimondja az utazók alaptörvényét: habogjon a másik! Ha Angliában vagy, beszélj németül, ha Franciaországban, akkor angolul, de véletlenül se szólalj meg az ország nyelvén. Kínlódjanak csak ők. Nos, a spanyolok a Lipsicz-törvényt alkalmazták saját országukban, tökélyre is fejlesztették; amennyiben észlelik, hogy nem érted a spanyol nyelvet, mondandójukat újra elismétlik, másodszorra kicsit lassabban, tagoltabban, és jobban artikulálva. De eszük ágában sincs más nyelven próbálkozni.
A szomszédos rendelőből kilépő két fickó ír volt. Amint kiderült, este, vacsoránál lezuhant az üvegasztal lapja, valahogy elhasadt, az egyik férfi reflexből elkapta, és végigvágta a tenyerét. Őt is szirénázva hozták.
– De – mondta – az orvos szerint nagyon szerencsés vagyok, mert pár milliméter, és ütőeret vág az üveg.
– Nahát – robbant ki belőlem a nevetés -, milyen szerencsések vagyunk mi mindketten! És ehhez ide, Sevillába kellett jönnünk, hogy kiderüljön…
– Tényleg – kérdezte az idősebb ír -, te miért nem Magyarországon törted el a kezedet?
– Abban nem lett volna semmi izgalom. Meg aztán, gyerekkori álmom volt a városnézés szirénázó mentőautóval – mondtam. És nevettünk. Két sérült, két kísérő, ott nyerített nagyokat a sevillai kórház traumatológiai osztályán, mint valami kisebb részeg asztaltársaság, és már-már azon voltam, hogy meg kéne velük beszélni, vacsorázzunk együtt, amikor behívtak a papírjaimért.
– Hát az írek? – kérdeztem férjemet, amikor kijöttem az orvostól.
– Elmentek, megkapták a papírokat ők is. De üdvözölnek.
Még csak be sem mutatkoztunk… na mindegy, akkor menjünk mi is.
Elindultunk. Éjfél felé járt már az idő, a kórház előtt nem volt egy taxi sem, így a recepciósunktól, Tinótól kapott térkép, továbbá zseb-útikönyvünk segítségével próbáltuk kibogozni, hol is vagyunk.
Általam is nagy becsben tartott tájékozódóképességem – a fejemben jól lekövetem a térképet, ezért általában hamar rájövök, hol vagyunk, továbbá, amerre egyszer jártam, arra vissza is találok – itt Sevillában egyszerűen cserbenhagyott. Valahogy átmászott emberemre, legnagyobb meglepetésemre ugyanis ezúttal ő mondta meg a helyes irányokat – eddig ez nem volt jellemző -, így aztán hamarosan önként lemondtam csoportvezetői funkciómról.
A mentőben történhetett valami.
Ott ugyanis menetiránynak háttal ültem, biztosan akkor keveredtem meg.
Mindenesetre azt hamar megállapítottuk, hogy lementünk a térképről. A megtalált utcanévtáblák egyik térképen sem szerepeltek, és mi mentünk egyenesen előre, rendületlenül, mert emberem azt mondta, higgyem el, arra van a centrum, és bár bizonytalan voltam, de végül be kellett látnom: igaza volt.
Hatalmas pálmafák szegélyezték az utat, a kertekben óriási, vastag törzsű példányok díszelegtek. Kifejezetten kellemes, langyos éjszaka volt,az időjárás pont optimális ahhoz, hogy az ember csak úgy sétálgasson.

Ekkor már újra a térképen voltunk

Már majdnem visszaértünk a szállodába, amikor rátaláltunk Damian tapasbárjára. Itt kezdődött barátságunk ezekkel a remek spanyol előétel-szerű fogásokkal, a finom, testes vörösborral, a Riojával, és persze Damiannal is. Akkor még nem tudtuk, de ez volt az a hely, ahol végül törzsvendégek lettünk. De erről majd még később. Most egy cél lebegett a szemünk előtt: reggel időben megtalálni a Mesón del Moro utca 1-et, ahol Alejandro várt.

Ha valaki, hát ő aztán szereti az olívabogyót. Szerették az írek is, egyébként.

 

Következő >>

Gyertek a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni...

Címkék:

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Tündi says:

    Nem semmi kalandokban volt részetek, olvasva az írásodat sokkal inkább az az érzésem támad, hogy egy kalandregényt olvasok, mintsem egy úti beszámolót. Kíváncsian várom a folytatást! 😉

  2. Maris says:

    Mázlista 🙂 Hány napig leszel “felkötve”? Nekem 10 napos gipszsínem volt, mégis elég sokára lettem utána használható. Te, remélem, sokkal hamarabb rendbe jössz teljesen, mert egy kézzel gépelni rosssszzzzzz, valamint cipőt kötni sem lehet, és a hajunk feltűzéséről meg a nadrág becipzározásáról ne is beszéljünk.

  3. Anonymous says:

    Ha ennyi volt az első nap, akkor talán november végére már itthon is lesztek :)Nagyon várom a folytatást, remélem a további 3 napon már nem lesz részetek ilyen “szerencsében”.Anna

  4. Az a szerencse, hogy egész jól tudom használni a bal kezem…pl. két hkézzel tudok gépelni ugyanúgy, nem fáj, csak ha forgatni akarnám, vagy behajlítani. De azt nem akarom….:)

  5. kikocs says:

    Dejó, hogy sokáig nem jöttem, és most így egyben olvashattam az első napotokat! SZenzációs.Nagyon várom a folytatást!!!

  6. mamarazzi says:

    🙂 Én ráfáztam volna, mert balkezes vagyok. Jobb kézzel meg kétbalkezes. 😀


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!