Mai Móni

Mr. Ambulance Driver, I’m a real survivor – Sevilla, még mindig csak az 1. nap

“Neked nem mondták, hogy igen kellemetlen
törött kézzel törölgetni a vérző orrodat?”
 – nagybátyám, Imi
Az esések sokfélék lehetnek. Egy kisgyerek napjában többször is elvágódik, az esetek zömében mégsem lesz semmi baja. Van, aki olyan rosszul esik, hogy bele is hal. Másnak meg eltörik keze-lába, esetleg mindkettő. Műteni kell, meg kórházban lábadozni, netán a csontot újra eltörni, mert rosszul forrt össze.
Imi nagybátyám a fenti mondatot gyerekkoromban akkor szokta hozzám intézni, amikor incselkedtem vele, és éppen kezdte megelégelni, hogy szekálom. Persze, sosem bántott, csak viccelt, de amikor negyedikben a Takács Viki tornaórán leesett a bordásfalról, és eltörött a keze, megmondom őszintén, irigykedtem rá kissé. És akkor úgy gondoltam, hogy azért egy kéztörés, az olyan vagány dolog. Kap az ember egy gipszet, amit mindenki aláír, lehet rá klasszakat rajzolni, ráadául tesiből fel van mentve, meg mindenki olyan elnéző vele. Buli.
Ilyesmik cikáztak át az agyamon, miközben felkanalaztak a Nervión állomás kemény kőburkolatáról. Meg az, hogy szegény férjem, lemarad a meccsről, most kéne mondanom neki, hogy menjen csak, majd találkozunk a… hol? Hiszen azt sem tudom, mi van velem… Itt vagyok egy idegen országban, csupán néhány napra jöttem, mi van akkor, ha ezt a néhány napot most kórházban kell töltenem?
Nem volt jó érzés, na.
De a sevillai metró biztonsági szolgálata példásra vizsgázott előttem.
Két perccel azután, hogy elestem, és a férjem, illetve néhány utas odébbtámogatott, már jöttek futva, ha jól emlékszem, ketten. Megfogtak jobbról-balról, és bevittek az ügyeleti helyiségbe. Onnan tartotta szemmel egy osztott képes monitoron az ügyeletes biztonságis az egész állomást, és azon látta, hogy valaki elesett.
Kérdezgetett, én próbáltam angolul kommunikálni, de egy idő után rájöttem, hogy akár magyarul is beszélhetek, nagyjából ugyanúgy érti, mint az angolt. Sehogy. Odaadtam az útlevelemet, mert a nevem után érdeklődött, gondoltam, egyszerűbb, ha lemásolja.
Valahogy értésemre adta, hogy ő most felveszi ezt a jegyzőkönyvet, de egyúttal kihívta a mentőket, akik már úton vannak.
– Mr. Ambulance Driver, I’m a real survivor…  – énekeltem halkan a dalt, szándékosan kihagyva a “not” szócskát, amely eredetileg tagadja, hogy igazi túlélő vagyok, de a mentős bácsi, aki nagyjából 55 körüli, szemüveges, aranyos ember volt, láthatóan nem ismerte a Flaming Lips számát. Se not-tal, se not nélkül.

Angolul sem tudott, sem ő, sem a másik mentőorvos. Megtapogatta a könyökömet, és arra következtettem, hogy azt mondta, valószínűleg eltörött, be kell mennünk a kórházba.

Mentünk is, de még hogy! Szirénázva, át a pirosokon, nyitott ablakkal, így én kiláttam, a körülöttünk közlekedők meg be. A férjem elöl ült a sofőr mellett, én hátul az ifjabb mentőssel.
– Sightseeing tour by night, by an ambulance car [városnézés éjszaka, mentővel] – kíséreltem megvilágítani neki, hogy micsoda kivételezett helyzetben vagyok én, mellé nagyokat vigyorogtam, de az ambulance-on kívül semmi mást nem értett.
Akkor azt próbáltam mesélni, hogy éppen futball meccsre igyekeztünk, és a football game, pontosabban a football szó hallatán felcsillant a szeme.
– Ó, football! – kiáltott fel, majd nagyon büszkén előadott néhány mondatot, persze spanyolul, amelyben ez a szó többször is szerepelt; arra gondoltam, most lehet, hogy azt mondja, hogy a nagybátyja a spanyol válogatott edzője, vagy épp azzal büszkélkedik, hogy ő maga ifjú korában a Sevilla sorait erősítette, centerhalf poszton játszott, ám kiöregedett, ezért lett mentős.
Mindenesetre elismerően bólogattam, és ez láthatóan nagyon jólesett neki.
Megérkeztünk a kórházba, átadtak az ambulanciának, ott nem igazán tudtak mit kezdeni a nevemmel, és Zoltánné helyett immár csak mint Zoltane szerepeltem a papírokon; gondoltam is rá, fel kéne vennem ezt a jó kis nevet, ha hazaérünk. Röntgenre küldtek, természetesen, majd egy fiatal orvos közölte egy angolul valamelyest beszélő nővér segítségével, hogy a könyököm eltörött, ezt ők, mint ambulancia most megállapították, és ezennel át is adnak a traumatológiának további intézkedésre, de előbb kapok egy adag ibuprofént muszkulárisan, mert az majd fájni fog.
Nos, fél kézzel vetkőzni nem egyszerű, közben folyton vigyorognom kellett, mert Imi nagybátyám szavai jutottak mindig eszembe, ugyanakkor csak-csak megmozdítottam lógó törött kezemet, amitől fájdalom futott át az arcomon, szó ami szó, érdekes látványt nyújthattam. De megkaptam a fájdalomcsillapítót, és immár hozzám csatlakozó emberemmel egy nővér kíséretében átballagtunk a traumatológiára.

Az olívabogyó nem tehetett semmiről. Miért ne szerethettük volna továbbra is…?

 

Következő rész >>

Gyertek a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni...

Címkék:

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Edit says:

    ó, anyám :-(( te jó ég :-(( jobbulást

  2. zafiram says:

    Olyan jó téged olvasni, még így is, hogy a történet nem túl vidám. Alig várom a folytatást…

  3. Nyakifánt says:

    A szurit nyilván izomba kaptad, azaz muszkulárisan. De biztosan férfiasan viselted… 🙂

  4. Éreztem, hogy ott valami nem egészen okés…:)))

  5. Hortenzia says:

    Huhhh! Hát nem pont ilyen folytatásra számítottam! Őszintén sajnálom, pedig annyira szorítottunk, hogy sikerüljön az út, és mikor megnyertétek úgy örültünk, mintha mi mennénk, de most már nem is tudom mit gondoljak!

  6. goba says:

    Ez nagyon komoly, Móni. És még nincs vége a történetnek… HúúúRemélem, gyógyulsz, és azért nem lett teljesen rossz emlék ez az út…

  7. Maris says:

    Huhh. Mikor én elkoriztam a könyökömet, azt mondták, hogy mekkora mákom van, hogy “csak” eltört, de nem mozdult el, mert különben műteni is kéne… Remélem, a spanyol sorozat nem a műtőben folytatódott, “csak” egy gipsszel végződött. De a következő részben talán majd elárulod 🙂

  8. Enikő says:

    Annyira vicces, végig röhögtem az egészet, kb. ugyanígy viseltem volna. Várom nagyon a folytatást, mint aki rákattant egy folytatásos teleregényre. Imádom a stílusod, hajrá! Persze azért sajnálom, még ha nem is ez jött le a kommentből. 🙂

  9. Judy says:

    Mióta ezt olvasom egyfolytában a Woodoo szó jár a fejemben…., nem lehet, hogy véletlenül Haitin rakott le titeket a kis gép? :)Mindenesetre jobbulj hamar!

  10. Bartush says:

    Mostantól, ha olívabogyót eszem, mindig eszembe fogsz jutni. Szegénykém! Ez azért nagyon nem hiányzott senkinek.

  11. Szegény Mónika! Jobbulást kívánok! A folytatást persze nagyon várom, mert úgy érzem volt azért ennél jobb élményed is!:)

  12. Anonymous says:

    Jaj, szegény! Nagyon sajnálom! Hogy tudsz így főzni?Dóri Klári

  13. mamarazzi says:

    Jó újságíró vagy hallod-e! 🙂 Akár könyvet is kiadhatnál a sztorikból… Most félig mosolygok (írásod), félig nem (törés), de egészen sajnállak a baleset miatt. Gyorsan gyógyulj meg!

  14. Gabika says:

    Tudod mit? Legközelebb nem szavazunk az olivabogyós receptedre! :)) Inkább ne utazz Sevillába :)Bár a folytatást nagyon várom, mert olyan klassz a stílus, hogy a gondok ellenére a könnyeim potyogtak a kacagástól!Remélem, minden jól alakul, jobbulást és amennyire lehet, kellemes időtöltést! Puszi: Gabika

  15. María says:

    Szerencse, hogy nem tragikusan fogtad föl a dolgokat, az írásod alapján legalábbis az jön le, hogy nem nagyon lombozott le a dolog. Vagy ez csak a sokk hatása volt??

  16. Annyira hihetetlen volt az egész, hogy már ott azon gondolkodtam, milyen klasszul, viccesen írom majd meg ezt az egészet… És jól jövök ki belőle.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!