Mai Móni

Szeretem az olívabogyót! – avagy hogy kerültem Sevillába, 1. rész

A versengést megnyerni nem volt egyszerű. De a nyereményutat abszolválni, nos, az sem volt semmi…
Bár a verseny kiíróitól nagyszerű ötlet volt Sevilla, a Malév megszűnése óta nehézkessé vált a város elérése, egyszeri vagy kétszeri átszállás szükséges, így aztán elég drága is ez az utazás. De szerencsére ez nem az én gondom volt.
Néha jelentkeztek a szervezők ezzel-azzal, például, hogy baj-e, ha nem lesz mégsem olívaszüret a programban.
Á, dehogy, mondtam, csak hadd menjünk.
Oké, és mit szólnánk, ha Sevilla helyett Málaga lenne az úticél, lévén, hogy oda egyszerűbb eljutni?
Semmi gond. De nem lehetne-e – kérdeztem ezúttal én -, hogy 3 nap helyett, ami gyakorlatilag csak egy teljes napos ott-tartózkodást jelentene, 4- re menjünk?
De, mondták erre ők.
Hát így körvonalazódott szépen lassan az utazásunk, amely végül mégis Sevilla lett, október 21-től 24-ig. A nyeremény tartalmazta a repülőutat, a transzfert a reptértől a szállodáig, majd vissza, a 3 éjszakás szállodai tartózkodást reggelivel, két fő részére.
Pazar.
Egy fix programunk volt csupán: kedden délelőtt 11 órakor Alejandro, az olívás cég képviselője várt bennünket sevillai irodájában, hogy ha már a szüretről lemaradtunk, ő hadd meséljen néhány érdekességet a spanyol olívabogyóról.
Rendben.
A gyerekek elhelyezését, illetve a házban maradók felügyeletét megszerveztük, az utasbiztosítást megkötöttük, búcsút vettünk szeretteinktől, és október 21-én Budapestre utaztunk, hogy délután, 17.50-kor felszálljunk a portugál légitársaság, a TAP gépére, elrepüljünk Lisszabonba, majd onnan 22.10-kor továbbinduljunk Sevillába.
Elhatároztam, hogy majd időnként küldök fotókat a Facebookra, hiszen mégis, az olvasóknak köszönhetem, hogy eljutok erre a remek helyre, hadd értesüljenek hát valós időben az eseményekről.
Valami rossz érzés motoszkált azonban bennem folyamatosan. Mondtam is a sógornőmnek, nem jellemző ez rám, de úgy vagyok vele, hogy akkor tudom elhinni, hogy tényleg sikerült, ha már hazajüttünk.  Biztosan jó-e, ha kiteszem az ablakba, hogy utazom? Meg aztán, sajnos, sok irigy ember van, akiknek a rossz kívánságaira nem biztos, hogy szükségem van…
Ez az érzés csak erősödött bennem, amikor a becsekkolás során kiderült, hogy a gépünk fél órás késéssel indul. Később, amikor már rutinossá váltam a TAP-ot illetően, rájöttem, hogy náluk az időpontok amolyan tájékoztató jellegűek.

A beszállásra várakozva mit tehet az ember…nézelődik.

Amikor a check-in-nél a hölgy kérdezte, hogy ablak mellé szeretnénk-e a helyet, a férjem viccesen megjegyezte, az igazából mindegy, de ha lehet, kisgyerek ne legyen a közelben.
– Azt nem mutatja a rendszer… – nevetett a hölgy, én meg magyaráztam a dolgot, tudja, nekünk van otthon négy, és most egy kis nyugalomra vágyunk…
– Ó, így már érthető… – mondta, és kiállította a két beszállókártyát, 17. sor, ablak és mellette.
A gépre lépve penetráns szag fogadott – ammónia, de mintha az ülésekből jött volna. Megkerestük a sorunkat, majd figylelmünket a két, időnként visítozó kisgyerekkel érkező anyuka kötötte le, aki navigálta csemetéit, még, még menj előrébb, Sári, még, még, jó. Ott jó.
Pont mellettünk, persze.
Az egész gépen nem volt több gyerek, csak ők ketten. 3 éves kislány, 6 éves fiúcska, temperamentumos portugál apukájuk lehet, inkább portugálul beszéltek anyukájukhoz, aki viszont kitartóan magyarul szólt hozzájuk. Az anyuka az indulásig háromszor leizzadt, hogy lekösse az egyre fáradtabb gyerekeket, hajjaj, mi lesz itt, gondoltuk, ám reméltük, a hosszú, 3 óra 40 perces út alatt csak bealszanak. Nos, a gép tolatni kezdett, majd elindult előre, de közben furcsa hangokat hallatott. Mintha alulról fűrészelték volna, és közben akadozva haladt, majd megállt.
– Biztos nem veszi be az egyest – viccelődött valaki bal hátról, majd beindultak a klasszikus repülős poénok.
– Fent még nem maradt senki…
Újra nekiveselkedtünk, jött a rettenetes hang, mire a férjem megszólalt:
– Luthansával szívesebben utaznék…
Hát, mit mondjak, én is elbizonytalanodtam. Aztán egyszer csak jobbra kanyarodtuk, egy piros lámpával integető fickó mellett megálltunk. Kis műszaki hiba miatt, mondták, kb. fél órával csúszik az indulás.
Hoppá… eredetileg is csúsztunk fél órát, meg itt is állunk fél órát… Mi van, ha lekéssük a sevillai csatlakozást? A transzfer meg itt van, ki van fizetve… Hm.

Szerelik a hajtóművet

Nos, vagy tíz perccel később újra bemondtak valamit: az anyuka lefordította nekünk, hogy sajnos bizonytalan ideig nem tudunk elindulni, a gép hajtóművén át folyik ki az üzemanyag. Fáradjunk vissza a terminálba, ahol kapunk vouchereket, együnk, igyunk, és majd szólnak, hogy mi a pálya.
– Ez azért van, mert én itt vagyok – morogta magában a mögöttem ülő hölgy, jó is, hogy mondta, mert még a végén azt hittem volna, hogy én vagyok az oka.
A stewardessek 3000 forint értékű kuponokat osztottak szét az utasok között, volt tehát 6000 forintunk, amit el kellett költeni. Nem volt nehéz, egyébként.
– Most pedig iszom egy sört – mondta emberem, és én vásároltam ezt-azt, szendvicset, sütit, üdítőt, aztán el is fogyott a kupon.
– Hű, abba bele sem gondoltam, hogy ezt mennyi időre kell beosztani – jegyeztem meg viccelődve -, mi van, ha reggelig?
Nos, nem kellett. Az interneten rövidesen már látható volt, velünk kicsit később közölték, hogy a járatunkat törölték. Elhelyeznek bennünket, természetesen a légitársaság költségén egy szállodában, és reggel kilenckor érdeklődhetünk, hogy mégis mikor lesz indulás.
– A sör azért jó volt – mondta emberem, miközben felcihelődtünk, hogy átvegyük korábban leadott csomagjainkat.
Közben belegondoltam, ha csak reggel kilenckor lehet érdeklődni, mikorra szándékozzák összetrombitálni az összes utast? Na nem, egy éjszakánk elment kalácsba, de az egész utat nem hagyom – határoztam el, és amíg emberem századmagával a szállodai szobáért állt sorba, én a TAP irodájába mentem, hogy megnézzem, mik a lehetőségek.
– Az egyetlen az, hogy holnap reggel 11-kor elrepülnek a Lufthansával Frankfurtba, onnan Lisszabonba, majd onnan Sevillába. Este 7-re ott is lesznek.
– A visszautat egy nappal későbbre át tudja foglalni? – kérdeztem a hölgyet, aki, szegény, a mögöttem gyülekező sorból ítélve hosszú éjszakának nézett elébe.
– Persze, az nem gond – mondta. Gyorsan egyeztettem az utunkat szervező irodával, hogy fizetik-e azt az egy napot az elmaradt helyett, és azt mondták, igen.
– Akkor legyen így – határoztam el. Azén drágám Lufthansával akart utazni, hát tessék…

Őrület éjfélkor

Közben még két, a varsói köd miatt Budapestre irányított gép fáradt, és helyenként dühös, ámde tehetetlen utasai velünk együtt teljesen megtöltötték a a check-in váróját.
Igazi őrület volt.
Három-négy reptéri dolgozó rohangált, és a nyolcasával beosztott utasokat vitte a hotel kisbuszához. Amikor végre mi is sorra kerültünk, a rendkívül fáradt hölgy elmondta, hogy 27 éve dolgozik a reptéren, de ilyen éjszkája neki még soha az életben nem volt.
Hát ilyen még nekünk sem.
A négycsillagos Hotel Airportban hajtottuk álomra a fejünket, miután a késői vacsorán jó kis Cabernet Sauvignonnal koccintottunk a TAP egészségére.
Ez volt Sevilla, 0. nap.
Szeretem az olívabogyót…

Következő rész >>

Gyertek a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni...

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Dóri says:

    Ezt még elolvasni is fárasztó ,nemhogy megélni és még el sem kezdődött. Remélem a folytatásban javulni fog a helyzet.

  2. mamarazzi says:

    Elolvastam, a lányomnak felolvastam. Azt mondta muris, de csak olvasni. Átélni már nem annyira.Egyetértek vele 🙂

  3. Emma says:

    jesszusom… még jó gyerekeket nem vittetek 🙂 igazi hősök vagytok!

  4. Anyám, ezen most annyira nem csodálkozom, annyira tipikusan ez a verseny. Nagyon remélem, hogy majd jobban alakul, ez egyelőre nagyon gáz. Ja, a vicces, hogy az amatőr verseny győztese nyom nélkül eltűnt a fb-ról, pedig hát csak onnan lehetett nevezni, vicces, nem? :-)))Várom a folytatást.

  5. Altair says:

    Hát, én relatíve sokat repkedek, de ilyesmiben csak többszörre volt részem. :o) Úgy látszik, teljes körű tapasztalatot szereztél. :o)

  6. Ildi says:

    Én is gyakran repülők,de szerencsére csak másfél órás késés volt a legrosszabb,ami velem történt(egyelőre:))

  7. Hortenzia says:

    ÓÓÓ, érződött az előző bejegyzésekből, hogy nagyon kalandosan alakulhattak a dolgok. A humoros fogalmazás oldja kicsit a feszültséget, úgy sejtem fordulatos folytatásra számíthatunk, de remélem ezek már kellemes emlékek maradtak a számotokra. 🙂

  8. Bartush says:

    Egyszer egy reptéren aludtam, mert a magyar légitársaság elfelejtett értünk jönni. 8 Euroból kellett reggelig kihúzni és szállás sem volt, csak a kényelmetlen reptéri padok. Ja és egy plusz szabadnapom is ráment, mert este 10 helyett reggel 7-re értünk haza.Nem jó, ha gond van a repülővel, fárasztó és rossz érzést hagy az emberben.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!