Praktikák sok gyerekhez

Igaz mese

Aktív újságíróként rengeteg érdekes emberrel találkoztam, beszélgettem, készítettem interjút. Sokan tettek rám mély benyomást, köztük említhetem Éva és Arie Klangot. Az izraeli házaspárral egy barátom ismertetett össze Hévízen, amikor ők az egyik helyi szállodában töltöttek két hetet.
Az interjú kicsit több, mint tíz éve készült, a napokban került a kezembe annak okán, hogy megtudtam, a férj, Arie a közelmúltban elhunyt.81 éves volt, rendkívül aktív és energikus élete végéig. Az is a fülembe jutott, hogy Éva hamarosan újra Hévízre látogat, és ha minden igaz, ismét alkalmam lesz vele beszélgetni. Van mit tanulni tőle.
Mivel többen jeleztétek, hogy szeretitek az igaz meséimet, úgy gondoltam, itt is közreadom az interjút.

Akiket kárpótolt az élet
Beszélgetés Éva és Arie Klanggal

“Még kisfiú voltam; a háború előtt néhány hónappal különöset álmodtam. Bezártak egy sötét szobába, ahonnan nem lehetett kimenni. A szoba falán egy kis résen át fény jött be. Amikor rájöttem, hogy innen lehetetlenség kijutni, odamentem ehhez a réshez, és elkezdtem szétfeszíteni. Teljes erőmből feszítettem, és egyszer csak akkora lett, hogy kiugorhattam rajta. A háború alatt, valahányszor veszélybe, lehetetlen helyzetbe kerültem, mindig ez az álom lebegett a szemem előtt, és megkerestem a réseket.” Arie és Éva Klang ma jómódú izraeli állampolgárok; a második világháború üldöztetéseit Arie lengyel, Éva magyar zsidóként élte át. A házaspárral hévízi nyaralásuk idején találkoztunk.
– Sokszor felkerestek már újságírók, sőt, filmesek is, hogy feldolgoznák az életem történetét – kezdi Arie –, de eddig mindig be voltam zárkózva. Nehéz ezekről beszélni. Hatmillió zsidó elment, én pedig élek. Miért éppen én? Mondjam azt, hogy szerencsém volt? Ez több annál…
1942 telén még Lengyelországból menekültünk anyámmal és a két testvéremmel. Az erdőben mentünk, minden fehér volt. Egyszer csak úgy tűnt, hogy sok-sok zseblámpával jönnek szembe velünk. Amikor közelebb értek, akkor láttuk, hogy farkasok. Anyám azt mondta: ha a németektől megmenekültünk, majd végeznek velünk ezek. Aztán egymástól négy méterre megálltunk. A farkasok közül előlépett egy, a családunkból – mivel tizennégy évesen én voltam az idősebb fiú – előléptem én. Farkasszemet néztünk. Tudtam: amelyikünk előbb becsukja a szemét, vagy elfordítja a fejét, az veszít. Három-négy perc telt el; szinte láttam, mi van abban az állatban. Aztán egyszer csak elkapta a tekintetét, és akkor, mintha szalutáltak volna, tisztelettudóan elvonult előttünk az egész csapat. Mi is továbbmentünk; néhány órával később elfogtak a németek.
– Én Budapesten éltem a családommal – veszi át a szót Éva. – 1944. március 15-én átköltöztettek bennünket a zsidó házakba. A nagynéném a svéd nagykövetségről szerzett Schutz-Passt. Aki ilyen okmány birtokába jutott, az svéd állampolgár lett, a németek – elvileg – nem bánthatták. Átköltözhettünk az egyik Duna-parti svéd házba. A követség ugyanis több házat megvásárolt, ahova a hozzánk hasonló “állampolgárokat” telepítették. Bár ezek védett házak voltak, a németeket idegesítette, hogy ennyi zsidó kicsúszik a kezük közül. December végén bejöttek a házba, összeszedték a gyerekeket – tizenkét évesen én is köztük voltam –, és letereltek bennünket a Duna-partra. Ott szépen sorban mindenkit belelőttek a Dunába. Csak álltam, és tudtam: vagy beleesek magamtól a vízbe, mielőtt ideér a golyó, vagy meghalok. Beleestem. A víz jeges volt, és véres mindenhol. Rajtam kívül még öt-hat gyerek maradt életben, akiket összeterelgettem, és visszamentünk a svéd házba. Ott aztán a többi gyerek szülei nekünk estek, hogy hol hagytuk azokat…
– A mi családunk közben több országon át menekült – folytatja Arie. – Magyarországra is eljutottunk. Volt egy magyar nagynéném, hozzá akartunk elmenni, de nem tudtuk, hol lakik pontosan. Ez is télen történt. Valahol egy erdőben bolyongtunk; azt mondtam a családomnak, lemegyek a következő faluba, megnézem legalább azt, hogy hol vagyunk. Péntek este volt. Odaértem a házakhoz, az egyikhez valami nagyon erősen vonzott. Ahhoz mentem, és az ablakáról kívülről elkezdtem lekapargatni a jeget. Akkor láttam, hogy az asztalon – zsidó hagyományoknak megfelelően – ég a gyertya, és ott van mellette a kalács. A nagynéném háza volt…
– 1945 nyarán visszamentünk a régi házunkba – meséli tovább történetét a feleség –, anyuka hamarosan nyitott egy kis fűszerüzletet. Apukáról annyit tudtunk, hogy munkatáborban van; 1946-ban hazajött, de sajnos nem sok idő múlva belehalt egy vakbélgyulladásba. Cionista voltam, és kalandos úton ugyan, de végül 1948 júniusában megérkeztem Izraelbe.
Újra Arie veszi át a szót:
– Sok országon keresztül, nemegyszer csodával határos menekülés útján, 1945 januárjában érkeztem meg Palesztinába, az angol fennhatóság alatt álló területre, Aklitba, ahol egy ottani internálótáborba vittek. Jöttek hozzám Palesztinában született cionisták, hogy meghallgassanak arról, mi történik a világban. Amikor Hitler kegyetlenkedéseiről beszéltem, és hogy micsoda tömegeket tudott maga mögé állítani, nem akartak hinni nekem. Akkor jöttem rá, hogy amikor a borzalmak történtek, a világ hallgatott.
16 és fél éves voltam. Fél évvel idősebbnek mondtam magam, hogy bevegyenek a katonasághoz. Hamar rangot kaptam, parancsnok lettem. Haifa akkor zárt terület volt, arabok lakták. Sikerült elfoglalnunk a területet, az arabok elmenekültek, így a miénk lett. Nekem is lett ott egy kis éttermem, amit az állam megelőlegezett, és aztán szépen meg kellett fizetni.
– Itt ismerkedtünk meg 1950-ben – folytatja Éva –, amikor Haifába kerültem. Nem sokkal később össze is házasodtunk, és azóta felneveltünk négy gyereket, valamint van már hat unokánk is.
– Az étterem után építési vállalkozásba kezdtem – mondja Arie. – Később lett egy gyárépítő vállalatom, azt igazgattam 28 éven keresztül. Ennek a cégnek évente 30 millió dolláros bevétele volt, nyolc éve adtuk el 460 millió dollárért. Utána létrehoztam egy veszélyeshulladék-megsemmisítőt, ami az egyetlen az országban. Ma már parlamenti törvény szabályozza, hogy azoknak a gyáraknak, amelyeknél veszélyes hulladék keletkezik, a mi hulladékmegsemmisítőnkbe kell azt szállítaniuk egy meghatározott összegért. Így nem a természetet, nem az ivóvizet mérgezik. Ez a beruházás 3 és fél év alatt megtérült. Aztán nyolc éve vagyok egy betegsegélyező szervezet igazgatói tanácsának tagja, és egy Tel Aviv-i kultúrpalotát is vezetek. Ezenkívül tagja vagyok a Cionista Világszervezetnek…
– Rengeteg kitüntetése is van. Akkor kapta, amikor városatya volt – vág férje szavába Éva.
– Jól van, nem érdekes. Az mind csak papír – állítja le a felsorolást még az elején Arie.
– Tudod, olyan szerény. Én meg olyan büszke vagyok rá…

(1999. június)

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Eszti szerint:

    Köszönöm szépen. Most pont erre volt szükségem. Tudod, Maimoni, néha attól félek, hogy ha ez a történetmesélős generáció teljesen elhal, akkor a gyerekeimnek, meg az unokáimnak nem lesz senki, aki igaz mesét meséljen arról, amit átélt, és ami mély életbölcsességet hordozhat számukra.

  2. sedith szerint:

    Én meg Rád vagyok büszke, hogy ilyen szépen, szívhezszólóan elmesélted.Én is köszönöm.:)

  3. max szerint:

    Szép!Ilyenkor az jut eszembe, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy személyesen ismerhetlek.Földim, ez nagyon szép!

  4. Maimoni szerint:

    Nagyon kedvesek vagytok, köszönöm!Eszti, pontosan ettől tartok én is. És épp ezért nagyon sajnálom, hogy mire feleszméltem, mire igazán érdekelni kezdett a történetük, a dédapáim, nagypapáim meghaltak. Egy szem nagymamám van még, őt próbálom beszéltetni, csak sajnos ritkán találkozom vele.Sedith, Max, irulok-pirulok…:)

  5. Hajnoca szerint:

    Osztom Eszti véleményét. Sajnos az öregek nem nagyon akarnak vagy még mindig nem mernek bizonyos dolgokról mesélni … ezáltal mi sem ismerhetjük meg teljesen azt, hogy akkoriban mi történt. azt, hogy miken kellett keresztülmenniük.Szerintem a mai fiatalok és talán az én korosztályom sem lenne képes elviselni ilyen helyzeteket, borzalmakat.Minden tiszteletem a történet szereplőinek.

  6. jehudit szerint:

    Köszönjük, hogy megosztottad velünk ezt a történetet! És figyeljünk arra, hogy beszéljünk és ne hallgassunk!

  7. Maimoni szerint:

    Igen, szerintem is az egyik legfőbb tanulság a “nem hallgatni”, a másik, hogy mindig meg kell keresni a réseket.

  8. trinity szerint:

    Ilyet kérünk szépen máskor is!!!

  9. Hauser Mária szerint:

    Tetszik ez az írás. Micsoda szörnyűségek voltak akkor.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább a NLCafé oldalra!